Quartier latin. Patinás párizsi klub, hegynyi fekete ajtónállókkal a bejáratnál. Az átizzadt inghát kéretlenül tapad a testhez zakónk alatt a különlegesen forró párizsi éjszakában. Távolban fojtott fényű exkluzív bártermek klubfotelekkel, mintha egy sötétre hangolt grandhotelben járnánk. A lépcsőfordulón túl, a mélyföldszinten, a hermetikusan záródó ajtó mögött dübörög a zene. A DJ a színpadon keveri a négynegyedet, előtte ritmusra ringatózó egyetemista tömeg, a terem végében – mint egy jelenés – klórszagú medence dereng kékségesen, felette vetített fotók, körülötte tört fekete csempékkel kirakott falak. – Exkluzív hely, az ötvenes évek óta működik – magyarázza a hórihorgas, selyemturbános, amszterdami művészfiú. Megcsap a hajdanvolt dekadencia történelmi párája, miközben egy ruganyos testű fekete törzsfőnöklány vonja magára a tekinteteket. Testhezsimuló párduckezeslábast visel, fején pávatollas diadém, vastagon font, földig érő, szőke copfját harcos amazonként pörgeti maga előtt. A DJ halk ritmust játszik, miközben egy törékeny spanyol lányka recitálja saját novelláját, fel s alá sétálva a csillogó szemű egyetemisták között. Egy fodrászboltocskáról van szó, ami, ki tudja miért, de kulcsfontosságú szerepet játszott az elbeszélő életében, a lányka felkuporodik egy kanapé szélére, megül, mint egy kis fekete madár, onnan olvas a levágott hajakról, de nehéz levenni szemünket a csípőjét ringató néger törzsfőnöklányról, aki, bajor kocsmárosnékhoz illő vendéghaját pörgetve, szeleteli a nagy francia gyarmati múltat a levegőben, Guineától Algériáig. A fekete DJ újra előre lép, a százszínű rasszból szőtt tömeg engedelmes törzsként vele táncol a medence partján.
###
Rue de Vigny. A mérhetetlenül elegáns és gazdag 8. kerület. Pár sarokra vagyunk a diadalívtől, egy kissé elhagyott, de tessék-lássék kipofozott 19. századi palotaházban. A foyer-ban plakát: Aaaahhh!!! Paris Internationale! A piciny hátsó kerthez egy elegáns márvány fogadótéren át jutunk. Itt még a fehérre festett sörpad is affektál. Körös-körül a sznobizmus felkent kortárs apostolai, bordó lakkcipős trendhuszárok, apró körszemüveges sztárcsinálók, furcsa pulcsis, tetovált frissenfelfedezettek. Pár metrómegállóval odébb – még Párizsban is – legyintésre méltó különcöknek tartanák őket. Itt a család tagjai. Introvertált furcsa lányok és fiúk végre egymás között, boldogan, egységben.
Porcukor hullik a kuglóf tetejéről az öltöny hajtókájára, gondos kezek söprik le. Ami a sznobság acélpáncéllal borított fellegvárának tűnt kívülről, az a körön belül családi ünnepség. Testvéri kézszorítások, bennfentes mosolyok, elragadtatott ölelések. – Mindig is ehhez a törzshöz tartozónak éreztem magam – vakarja tarra vágott koponyáját a most először kiállító fiatal művész, önkéntelenül fülig szaladó szájjal – És most itt vagyok. A törzs befogad. Tisztel, szeret, ápol és összeköt, kézről kézre ad.
Fent az apartmanok szobáiban berendezett miniatűr kiállítások a kortárs képzőművészet legfrissebb eresztéséből. Lambériás teremben maszkos zombibábuk és csöpögő művirágos álfalak, a kandalló szélén farmerrel körbevarrt óriáshernyó, a parkettán kerámiacipőbe szórt aprópénz és menetelő papírtankok, lógó hibrid maszkok, pszeudó törzsek ereklyéi, a fürdőszobában mélytengeri gumihalak, ősi mitológiák, velőig hatoló néma sikolyok, mélyről feltörő érzelmi metaforák.
Jönnek sorban a sztárkurátorok, múzeumigazgatók és dekadens gyűjtők, hogy leróják áldozatukat a coolság eme szentélyeiben. – Émelygek már a száraz klasszikus modernektől, száz év koncept uralom után végre jöjjön valami más! – Csicsergi a szeleburdi szőke gyűjtőnéni, egyensúlyozva a kád peremén. A konceptvonatot a neoliberalizmussal együtt elsöpörte a korszellem. A kortárs képzőművészet szűk élbolya ma összezárt kicsiny, de veszélyeztetett törzsként, kivonul a politikából, elfelejti a közéletet, belenéz a múlt mélységesen mély kútjába, hogy a történelem előtti képzetek között keresse az irracionálisan működő nagypolitika mozgatórugóit. Vagy hogy egyszerűen túléljen, otthonra lelve a maga teremtette párhuzamos univerzumban.
###
Grand Palais. Preview Day. Hömpölygő tömeg a híres párizsi nagyvásár, a Fiac VIP napján. Az egy négyzetméterre jutó kerek szarukeretes szemüvegek és Mercury-bajszok aránya az eget ostromolja. A nagycsarnok standjaiból több modern művészeti múzeumot be lehetne rendezni, már ha lenne, aki fel tudná vásárolni ezt a töménytelen mennyiségű Fontanát, Picassót és Soulage-t. Itt nem közintézményeket építenek, hanem magánmúzeumnyi privát kollekciókat. A tálalás ennek megfelelő: fehér falak, fehér textilmennyezet, fehér padlóborítás. Az ezer wattól kiég a szem, szinte lebeg a megfoghatatlan fehérségben a stand. – Hóvakság – bólogat egy kaliforniai gyűjtő. Tántorgok a szemet ostromló ingercunamitól. A festmények lebegni látszanak a mennyei fényárban. Nincs is túlbonyolítva a dolog: elegáns elkenések, egy-egy széles gesztus, ötvenes évekbeli absztrakció. – Hol vannak a koncept fotók? – dörmögöm magam elé. – És a geometrikusok? Sehol. A Grand Palais hatalmas csarnokát érzelmekre apelláló, színgazdag, mégis emelkedetten elegáns műtárgy-állomány tölti ki. Polírozott rézként csillogó objektek, a szivárvány minden színében fürdő installációk, múzeumi gesztusfestmények, előkúszó nyolcvanas évek (– George Condo is back – szörnyüldözik a prágai kurátorhaver a büfében), líraian könnyed figurális vásznak fiatal festőktől, pici furcsaságokkal. Bár feltűnik egy azték üveg istenség vagy egy purhab totemoszlop is, a Grand Palais magasságos üvegcsarnokába alig hallatszik be a nem messze táborozó tarka-barka kortárs törzs mágikus kántálása. Itt még mindig a régi világrend uralkodik, a gazdag, hibátlan ízlésű, fehér üzletember és az ő nagy fétise, a méregdrága 20. század modernitás (és annak kortárs gyermekei), átlátszó, lebegő, éteri fehér ragyogásba vonva.
Az idős és gazdag fehér férfiak uralma sehol sem olyan kézzel fogható, mint egy ilyesféle, A-kategóriás vásáron. – Utalj Daviden keresztül, ő kajmán! – Tanácsolja készségesen a svájci műgyűjtő. Ebben a grand salone-ban csak a pénz jártja meg a bennszülöttek által lakott off-shore szigeteket, a jól öltözött urak és hölgyek éteri magasságban lebegnek, messze az új törzs gyülekezőhelyétől, fehéren ragyogó, privát mennyországokban. Ki tudja, meddig még.
###
– Egy pohár pezsgő a reggeli kuglófszelethez?
– Aaaahhh!!! Merci beaucoup. Kortárs törzs, egy kis Gucci életérzéssel. Lehűlt az idő.
Ideje indulni.
