„Már több éve megvolt a helyszín – mondja a galéria művészeti igazgatója, Masha Katz –, de csak most jött el a nyitás ideje.”
Természetesen politikai okokból, hiszen Putyin összezördült a nyugati világgal, megszállta a Krímet, Ukrajnában pedig kitört egy egészen furcsa háború. Erre utal egyik-másik kiállított kép is. Ilya Gaponov például a donyeszki régióból származó kőolajjal festette meg háborús kompozícióját, a patetikus római vértes férfivel és a kezei között haldokló meztelen munkás akttal. A stílus teljesen klasszikus, hiszen arról a szentpétervári neoakadémizmusról van itt is szó, aminek a Ludwig Múzeum egy teljes kiállítást szentelt. A jekatyerinburgi Ural Vision galéria áll szponzorként a ludwigos bemutató mögött is, azért időzítették pont júliusra a saját megnyitót.
„Jekatyerinburgban az Ural Vision név – magyarázza a fiatal orosz igazgató – a régióra utalt, a budapesti galériánál ezt már elhagytuk, illetve lerövidítettük UVG-re.” A negyedik legnagyobb orosz városból származó galériát 2012-ben alapította Viktor Loshchenko üzletember és felesége Alla. Moszkvában őrült népszerűségnek örvendő orosz művészekkel foglalkoznak, főként a neoklasszikus és tradicionális műfajokból. De szerepel a listájukon a mindig botrányos Blue Noses, az áramvonalas portréiról ismert Tony Cragg és a bombák hátán a világhír felé lépegető magyar Asztalos Zsolt is.
Az Ural Vision szorgalmasan jár nemzetközi vásárokra, mégis úgy gondolták, hogy a „félúton” lévő budapesti galéria pont jól jön nekik a nyugati nyitáshoz. A magyar főváros történelmi aurája az egész stábot lenyűgözi, a Falk Miksa utcai helyiség befektetésnek sem rossz – ráadásul belül vannak az EU-n. Ami adózás szempontjából még a rekordmagas ÁFA-t is feledteti. A Szépség és szigor című neoklasszikus show után a kurátornak, Olga Tobreluts-nak lesz egy saját kiállítása, a folytatást pedig majd meglátják.
Tobreluts – aki jobb híján aktív kurátor is – a kiállításhoz írt esszéjében azt kérdezi, hogy miért is lelkesedjen a szigorúságért, ha egész életében a posztmodern humoros szemüvegén át nézte a világot. De azért hozzáteszi: „Mi lehetne radikálisabb egy kortárs művész számára, mint az ideális szépség után vágyakozni?”
A kurátor a posztmodern alatt nem valamiféle újonnan felfedezendő trendet ért, hanem a Kelet-Európára a kommunizmus összeomlásával rászabadult, kilencvenes évekbeli, nagyon amerikai posztmodernséget, a maga Las Vegas-i eklektikájával, szabad történelmi asszociációival, eklektikus historizálásával és szertelen játékosságával. Ami az oroszokat mindmáig nagyon inspirálja. A fiatal szentpétervári Kirill Koteshov Michelangelót idéző, óriási aktokat mázol fel barna vonalakkal, a New Yorkban élő építészteoretikus Anton Glikin szürke akvarellel pingál álomba illő kínai játszótéri csodaépületeket, a moszkvai Mikhail Rozanov klasszicista múzeumrészleteket fotóz fekete-fehérben, maga Olga Tobreluts pedig digitális montázsokat készít heroikus mitológiai figurákkal.
„A tárlat egyik része – mondja a kurátor – a szépségről, a másik a szigorról szól. De azt is be akartam mutatni, hogy most éppen mi zajlik Oroszországban. A bejárattal szemközt tragikus hangulatú, háborús tematikájú képek fogadják a látogatót. Más képeken pedig megjelennek az ukrán – háború nélküli – hétköznapok emlékei.”
Valamit történik most Budapesten. Az elmúlt pár hónapban három fajsúlyos kortárs galéria nyílt a városban, előbb a Horizont, majd az Art+Text, most pedig az ízig-vérig orosz UVG. Valami történik.