A görög mitológiában a felejtés folyója mellett lakozó Hüpnosz isten adja az álomképeket. Ereje oly hatalmas, hogy el tudja altatni az isteneket és az embereket, még magát Zeuszt is. A szó etimológiája (hüpnosz + pomphé) arra utal, hogy ébredést követően az elme egy ideig még az álom hatása alatt marad, így az érzékelés furcsán elmosódottá válik.
Hat különböző nézőpont, más-más médiumok és technikák, megannyi izgalmas, lendületes interpretáció fiatal művészektől, akiknek munkássága valamilyen módon összekapcsolódik az álomszerűség fogalmával. A Szentendrén már nem először vendégeskedő Ronga Eszter apró emberi alakokkal és azok árnyékaival teremti meg a tér érzetét monokróm felületen, egyszerre láttatva aprónak és elveszettnek, ugyanakkor könnyedén lebegőnek a figuráit. Nagyon izgalmas megfigyelni az újonnan készült vásznain, hogy kicsit elmozdul a rothkói finomságtól az anyagszerűség felé: szinte felszántja a képsíkot, egyenetlen felületet hozva létre, amelyen a víz mozgását a vonalritmus közvetíti. Ezúttal nem színátmenetekkel teremti meg a térérzetet, hanem a furcsa kép-domborzattal, ami így létrejön. Az anyagszerűség szó szerint értendő: a tajtékot imitálva annyira pasztózusan keni a festéket, hogy a hullám taraja kidomborodik a képsíkból. Az álomszerűség részben a madártávlatból fakad, amely olyan érzést kelt, mintha átrepülnénk az egyes jelenetek fölött, részben pedig a horizont, valamint az épített környezet hiányából. Néha a figurák segítenek pozicionálni magunkat a térben: a Hullámmedence című képén az emberalakok várakozó testtartásából következtethetünk a helyszínre. Egy-egy motívum is árulkodó lehet: Ronga Eszter előszeretettel tér vissza újra meg újra a Liget ikonikus városképi eleméhez, a piros-fehér csíkos léghajóhoz. A csavar a történetben az, hogy a ballont fragmentáltan látjuk, mintha csak üvegszilánkokról tükröződne vissza, így a ráismerés és az idegenség különös elegye kavarog bennünk a kép előtt állva, ami rímel az alvás és az ébrenlét közötti átmeneti állapotra.
Körei Sándor szintén nem először mutatkozik be Szentendrén: most kiállított alkotásai annyiban készültek más megközelítéssel, például a Szentendrei Régi Művésztelep 2024-es Virágnyelven kiállításán látottakhoz képest, hogy bátrabban kísérleteznek az organikus és a mesterséges házasításával. Az üveg már nemcsak körbeveszi, hanem teljesen be is vonja a vizsgálódása tárgyául választott virágot (Chrysalys Cluster II., 2025). A geometrikus élek helyett az organikus forma dominál: jegeces gömböcskék ülik meg az egész növényt, amelynek eredeti alakja az üveg hatására megváltozik, eltorzul. Noha kifejezetten ehhez a munkához nem élő növényt használ, a természetben végbemenő folyamat, a fagyás imitálásával mégis visszahelyez bennünket a környezetet csodáló ember pozíciójába. A csendéletre a franciák a „nature morte”, azaz „halott természet” kifejezést használják. Körei Sándor üvegkoporsóban száradó virágai a mulandósággal szembesítenek minket: háromdimenzióssá tágul a kép, míg a hagyományos csendéleteken megfagyasztott idő nála alkotótárssá lép elő, és szép csöndben, megállíthatatlanul tovább dolgozik a műveken.
Míg Körei az üveg transzparenciájával játszik, Varga Dóra emeli a tétet: számára az üveg nemcsak átlátszósága okán fontos, hanem mint olyan médiumot használja, amely alkalmas bizonyos érzetek megteremtésére. Részben az optikai csalódás eszközével él, amikor az ember által használt (liminális) tereket megidézi, szándékoltan felmutatva az egyes felületek hibáit, roncsolódásait: a firkát a falon, vagy a piszkot a fugában. Medence témájú szobrainál az is fontos, hogy hová pozicionálja a nézőt a térben: jelen kiállításon például Black Grid című munkájára felülről nézünk rá, így pont olyan nézőpontból látjuk a víz alatti csempéket, mintha fejest készülnénk ugrani. A zsebkendő méretű felület meglepő mélységet mutat, mintha valóban több méterre lebegne a víz alatt. Ebben az az izgalmas, hogy attól függően, hová teszi a művész ezeket a mintázatokat, vagy hová helyezi magát a szobrot, a néző akár a vízen belül is érezheti magát.
A miniatűr perspektívától eltávolodva nagyot ugrunk időben és térben: a kifejezetten nagyméretű alkotásokkal érkező Marosi Panni egymással ellentétes érzeteket hoz össze a festészet nyelvén. Az ütközés egészen drámai: aki egyszer látta a haragos lila ég alatt állni szélfútta napernyőit, olvadozó lábakon búsuló kerti műanyag székeit, kígyóként tekeredő, agresszív kúszónövényeit, az egyhamar nem felejti el az élményt. Hiszen Szentendre önmagában egy érzékcsalódás: Hamvas Béla, aki eljött néha fákat metszeni Czóbelék kertjébe, így írt róla: „Szentendre szép, és a fenyők tövében júliusban kabócák szólnak: ha behunyom a szemem, azt hihetem, közel van a tenger.” Marosi Panni képei előtt állva még a szemünket sem kell behunyni ahhoz, hogy a Mediterráneumban érezzük magunkat. Persze nem az utazási irodák prospektusainak turistacsalogató világában, hanem abban a tájban, amelyről Lawrence Durrell így írt: „It is not cosy, it does not try to charm. It brands you like hot iron.” Egy táj, ami tüzes vassal megjelöl magának, beránt magába hipnotikus zuhanással. Marosi rendkívül szuggesztíven kezeli a teret: festményein álomszerűen keveri a mindennapi élet meghitt mikrotereit a vad természettel, összemossa az organikust a művivel, a fenségest a kisszerűvel. Nem tudjuk egykönnyen pozicionálni magunkat a térben, nem könnyű eldönteni, hol végződik a „bent” és hol kezdődik a „kint”, hol vannak a kép határai. Nem segít a perspektíva, az egész valahogy körülvesz minket, mintha magunk is benne állnánk a festményben. Plusz csavart jelent a kép a képben módszer: a tájképi kompozícióban szereplő könyv lapjaira ráfest egy hasonló tájképet, ezzel végképp bizonytalanná téve a határokat a valóság és az illúzió között.
Lebegő, furcsa világba kalauzolnak minket Rédling Hanna művészien manipulált fotói is: az ő munkáira kifejezetten jellemző az, hogy különböző fragmentumokból állítja össze a kész művet. 3D-s képalkotó eljárást használ, a valóságot és a tudattalan tartalmakat mintegy összeolvasztja: a képlékenység, a víz, a folyékony halmazállapot többféle formában is rendre megjelennek a képein, mintha jelezni akarná, hogy az emberi psziché nélkülözi a vágyott állandóságot, személyiségünk folyamatos formálódásban van. A pszichedelikus színekben pompázó alkotásokba legszívesebben beleharapnánk: Rédling sokat foglalkozik a nőiség motívumaival (kagyló, virágkehely, gömb), és noha a szorongás ott bujkál az egyes alkotásokban, az anyag szinte taktilis élvezete, simasága egyfajta érzéki örömöt csempész a képeibe.
Talán az évszaknak és a Karnevál Kávéház kissé rendhagyó helyszínének is köszönhető, hogy az öröm jelen van a Hipnopomp kiállításban: finoman, nem túlcukrozva. A kurátorok, dr. Jusztusz Noémi és Pallós Anna Lídia ismét megmutatták, hogyan lehet emberléptékű, szélesebb közönséget is megszólítani képes, autonóm művészi munkákat bemutató tárlatot összehozni. A Lenzi Studio (Bánóczi Bianka és Lukács Eszter) játékos kaspói és egyéb dekorációs tárgyai tovább fokozzák a bohém hangulatot, amely a festők városának egyébként is sajátja. Így összességében tehát elmondható, hogy amennyiben élményalapú, több érzékszervre is hatni tudó, kötetlenül bejárható kiállítást keresünk, akkor a Hipnopomp kifejezetten jó választás lehet egy nagy, jóízű nyári tobzódásra.
