...amikor szembesül azzal, ahogy amorf organikus lények burjánzása, pszichedelikus víziók, hömpölygő tájak mint a tenger mélységei vagy a dzsungel, töltik meg a kiállítóteret. A színek tombóló ereje absztrakt mélyésekbe szippant be, a puha totemek párbeszédre hívnak, a testközeli reliefek, mint csendben várakozó alakok, kísérnek a tárlaton. KÉPEK:
Az Élj! című kiállításban a műtárgyak felszólítják a látogatót. Furcsa követelés ez, hiszen az életet hogyan is lehet „csinálni” az „élést”? Ráadásul követelhet-e tőlünk bármit is egy műtárgy? Követelni ágenciával rendelkező dolgok tudnak csak, ágenciája, tehát cselekvőképessége pedig elvileg élőlényeknek adatik. És mégis ez történik. A kiállítás műtárgyainak ontológiai természete művészetfilozófiai vizsgálódásra hív.
Mivel komplex kérdésről van szó, kicsit messzebbről indulunk, mégpedig abból a kijelentésből, hogy ha a műtárgynak ágense van, valamilyen módon élete is van. Hogyan döntjük el, hogy vannak dolgok, amik élnek, és vannak, amik nem? Az állatokra, növényekre, az emberre azt mondjuk, hogy élőlény, de miért nem mondjuk ezt az ásványokra vagy a kőzetre? Persze lehet azt mondani, hogy az élőlény biológiai definíciója az, hogy sejtekből áll és anyagcserét folytat, de lehet, hogy az élet fogalma valójában a biológián túlmutat, és nem lehetünk biztosak abban, hogy nem nevezhetjük például a Földet, Gaiát mint önszabályozó rendszert, élőnek. 
Továbbá vannak dolgok az emberiség történelmében, amik ugyan kívülről élettelen tárgyaknak látszanak, valamiért mégis életet tulajdonítunk nekik. Az animisztikus, vagy a totem, fétishkultuszra épülő törzsi kultúrák nemcsak a természetben találnak lényeket, amelyeknek élete sokkal több, mint fizikai valójuk, hanem létre is hoznak ilyen tárgyakat (totem, fétis, idol), és ezeket a szakrális, a természetfeletti megtestesítőjeként kezelik. Hasonlóval találkozunk a keresztény kultúrában is, ahol tovább gondolják a tárgy és természetfeletti viszonyát, és a tárgyak egyenesen a szentség megtestetísőjévé válnak kegytárgyak, és ereklyék formájában.
Nem merészség azt állítani, hogy ebben a kontextusban jelenik meg a művészet és később a l’art pour l’art az európai kultúrában. Az ikonok, amelyek szakrális tárgyak, művészeti értéken keresztül testesítik meg a természetfelettit, és ezáltal egy bizonyos életet hordoznak magukban, ontológiai minőségük a tárgyi és az isteni között mozog. Persze lehet mondani, hogy a nyugati művészet a modernizmussal elszakad az explicit szentség kifejezésétől, viszont a műtárgyakra mégis teljesen másképp tekintünk, mint a hétköznapi tárgyakra. Hasonlóan a szentséget hordozó tárgyakhoz, a műtárgyaknak is „templomot” építünk múzeumok formájában. Talán ebből a szempontból érthető a legjobban az, hogy miért épültek múzeumok klasszicizáló stílusban a görög templomépítészet mintájára. A gyakorlatilag totálisnak mondható európai szekularizáció ellenére a műtárgyat még mindig valahol a szentséggel hozzuk párhuzamba, olyan élettel ruházzuk fel, ami sokkal több, mint tárgyi mivolta.
A múzeumkritikának van egy poszkolonialista ága, ami kizsákmányoló erődemonstrációként értelmezi a múzeumok megjelenését, én most nem erről szeretnék itt beszélni. Sokkal érdekesebb végiggondolni azt, hogy a műtárgy azért kerül a szakrálishoz hasonló státuszba, mert az emberi civilizációban mindig is voltak olyan tárgyak, amelyek kapocsok voltak a szent és a profán között, és a műtárgy ebből a kontextusból ered. A kortárs művészet műtárgya ebből a megközelítésből animált objekt. Úgy is mondhatjuk, hogy ezek a tárgyak valahogyan élnek, nem biológiai létezők, de nem is puszta tárgyak. Alfred Gell brit antropológus erre a valamilyen élet kérdésére egy külön antropológiai elméletet állított fel.
Gell Art and agency (1998) könyvében a műtárgy ágenciájával olyan területre viszi a művészetekről való gondolkozást, ami a racionális, alany versus tárgy viszonyban gondolkozó nyugati megközelítésen átível. Gell szerint a műtárgyak nem pusztán tárgyak, amiknek passzív létét az aktív néző befogadja. A műtárgyak, ahogy ezt az eredetük is mutatja, mágikus objektek. A művészet eredete, bár nagyon távolinak tűnik a kortárstól, mégis kulturálisan abban az alapvetésben rejlik, hogy vannak bizonyos tárgyak, amelyek sokkal többek, tárgyi mivoltuknál: fétisek, totemek, varázserejük, életük van. Nem halott esztétikai jelenségként, megkövült vizuális információként állják a néző tekintetét, hanem dialógusra hívnak, dolgoznak rajtunk, tetszeni akarnak, idegesíteni akarnak, kihívások elé állítanak, átváltoztatnak, olyan mélységeket nyitnak meg, amielőtt teljesen érhetetlenül állunk. Milyen más, nem művészeti tárgy képes katarktikus, tehát alapokban átformáló hatással lenni az őt néző személyre? A válasz egyszerű: semmilyen.
Bóbics Dia totemjei, fétisei deklarálják azt, hogy élnek. Vizuálisan az absztrakció változatos eszközeivel, a modernista hagyományokra épülve, és az absztrakt expresszionizmus sokoldalú eszköztárát halmozva, a művész a műtárgyak erőteljes dinamikájában tobzódik. A színek kulcsfontosságúak; a színskála, bár vannak kedvencek, gyakorlatilag végtelen. Bizonyos képek esetében fontos, hogy legyen „szép”, esztétikus üzenet, míg mások kifejezetten élvezik a diszharmóniát. És persze van a térélményben lubickolás: mi van közel, és mi van távolabb; mi a mélység, és mi a felszín. A gesztusok egyszerűsége keveredik a pontosan átgondolt kompozíciós arányok használatával.
A Bóbics Diáról készült portrét Simándi Nóra készítette.
1. Múzeum Galéria, Pécs. Fotó: Horváth S. Gábor
2-3. Nick Galéria, Pécs. Fotó: Fabinyi Nóra
5. Hybridart Space, Budapest. Fotó: Horváth S. Gábor
A festmények a belső térbe húznak, míg a textilmunkák mintha ezekből a belső terekből lépnének elő, ennek a belső világnak lennének a lakói, és kelnének önálló életre mint totemek, vagy mint ceremoniális maszkok a térben. Van egy erőteljes női üzenete a filceknek, ahogy összeöltögetve magukat tartják meg a felületek, lógnak vagy állnak, esetlegességük csak még életközelibbé teszi őket. Felszólításukra reméljük, hogy eleget tudunk tenni annak a legfontosabb feladatnak, amit megtestesült, biológiai mivoltunk miatt elkendőzni sem tudunk, annak, hogy mi is éljünk.
Vékony Délia - művészettörténész
