Ha egy őrült ötlettől vezérelve egymásra fektetjük az olajár statisztikáját és az olajfestmények elutasítottsági indexét, azt találjuk, hogy a két jelenség grafikonja követi egymást. Ha drága a benzin, köhög a világgazdaság, és a táblaképek iránti kereset is akadozni kezd, azaz nő az elutasítottságuk. A Velencei Biennálé főkurátora, Koyo Kouoh nem sejthette, hogy a nagy megnyitó idején amerikai csatahajók bénítják majd meg a Hormuzi-szorost. Sőt, Irán bombázását meg se élhette, hiszen tragikus hirtelenséggel elhalálozott tavaly. A 61. biennálét így a lelkes csapata már nélküle hozta le, igyekezve beteljesíteni a vázlatokban létező kurátori tervet. Így is elég szépre sikerült. Festmény alig van, pláne macsó expresszivitás, ahogy azt a magasra szökő olajár is sugallja.
Kouoh a kották moll-kulcsával címkézte fel a gigashow-t, In Minor Keys-nek nevezte, lágyságra, törékenységre, odafigyelésre hangolva a főkiállítást. Tarka afrikai szőttesek, hatalmas bálványok, kerámiaóriások, sziromözön, szállongó aromák. Mintha a nőies moll hangnem a férfias, durva dúrral állna szemben, az egófröccsentő, macsó olajfestészet pedig a női ujjak által készített textilekkel, kerámiákkal, merített papírokkal és virágcsokrokkal, meg mívesre formált fémtotemekkel. Persze minden ilyen általánosítás túlzás, Nick Cave például mennybe megy begombázott óriási fémszobraival, vagy ott vannak a kenyai Kaloki Nyamai színházifüggöny-méretű szőrös vásznai, a maguk férfiasan brutális, heroikus erejükkel. De mégis jellemzőbb a dél-afrikai születésű Nicholas Hlobo hozzáállása, aki trombitavégek csavarodó rézszárának zárókupakjává zsugorította össze a hímvesszők makkjait. Kasztrálós élmény. (Hogy mennyire elillant a férfias macsóművészet, mutatja a kínai pavilon festőrobotja: egy inkább nőiesre formált, karcsú, fehér android, aki tusfestményeket gyártott szakmányban a sorbanállóknak. Amíg ki nem fulladt és töltőre nem kellett rakni.)
Szőttes- és fonálinstallációk izgalmas tárgyakkal kiegészített patchwork-folyama, fekete vénuszokkal tarkázva hosszú termeken át. Semmi karcos feminizmus, csak a finoman suttogó moll hangnem – igaz, akár óriási méretben is, sosem látott gazdagságban.
Az előző éveket meghatározó indiánművészet (vagy inkább bennszülött iparművészet) helyett a fekete kontinens hódít idén. Naivok most alig vannak, talán a Nairobi-i Kortárs Intézet történeti anyagát sorolhatjuk ide a Giardini főpavilonjából. A múzeumi visszatekintés csak érintőleges. Négy éve a szürrealizmus teljes női tagozatát ránk erőltették, most a történelmi modernség helyett szinte csak tényleg élő kortárs művészetet látunk. A kubizmus villan csak fel, mint az a nagy avantgárd pillanat, amikor a nyugati modernek szembesültek Afrikával. (A legtalálóbbak Kader Attia montázsai, amik szó szerint összefonták Picasso repróit az egzotikus faragványok képeivel.)
Hiába: minden főkurátor magával hozza a saját gyökereit. A kameruni születésű Koyo Kouoh a fekete kontinensnek szolgáltat kárpótlást. Persze a Globális Dél – úgy en bloc – célterület, de ha ellenpróbát szeretnénk csinálni, hogy mennyire bizonyul az In Minor Keys népességarányos válogatásnak, akkor ne a fehérek hiányán mérjük le, hanem például a kínaiak számán. Hát bizony alig vannak, de Dél-Kelet-Ázsia se került fókuszba. Helyette Afrika dübörög ezerrel.
Az Arsenaléban a főkiállítás szövege különös szerzői instrukciókkal kezdődik: „végy egy mély lélegzetet, fújd ki, ereszd le a vállad, csukd be a szemed”. Koyo Kouoh nem akarta megváltani a világot, nem fújta nagyra vágyait. Inkább csendesen meditált és készült a halálra. Melankolikus verseket nyomtatott zászlókra (szerte elhintve a kiállításon), kezdetnek mindjárt a gázai költő, Refaat Alareer vírusként terjedő sorait a Ha meg kell halnom című verséből. És igen, meg kell halni, a palesztin verselőt célzott bombacsapás hallgattatta el. Már eleve gyászmunkaként indul az egész kiállítás, amit a kurátor halála csak még tovább erősített. Ebben a vízióban a kortárs művészek nem a társadalom mérnökei, nem esnek neki avantgárd kalapáccsal a kapitalizmusnak. Inkább méla szemű gyógyítók, akik a harctéren kóborolva próbálják ráolvasással gyógyítani a még életben maradottak sebeit.
Tulajdonképpen az egyetlen megmaradt politikai üzenet, amit az art world még ismételget, az a palesztinok ügye, velük rezgett együtt a főkurátori nagy kiállítás, miattuk mondott le a zsűri, értük vonultak a skandáló tüntetők fel-alá a velencei placcokon. (Az izraeli pavilon zárva maradt; a másik neuralgikus pont, az orosz pavilon – felbátorodva a nagyobb közellenség láttán – pár napra próbaüzemmódba vágta magát, virágokkal, partizenével, zavarba hozva a Giardini fogalmatlan koktél-fogyasztó lézengőit.)
Trumppal már alig törődik valaki, az art world elfogadta, mint egy nagy randa furunkulust a glóbusz viharvert orcáján. Az amerikai pavilon nem mert szembe menni vele, inkább egy kompromisszumkész, különc szobrászt hívott meg, Alma Allent, aki simogatnivaló, gyönyörű szobrokat csiszol, olyan mániákusan kerülve mindenféle politikai állásfoglalást – khm, honnan is ismerős ez nekünk? –, hogy a biennálén kirakott műtárgyait is a Még nincs címe címmel látta el. A megúszós alibi címeket szálcsiszolt acéltáblákra vésték, akárcsak a művész statementként leközölt zavarbaejtő párbeszédét. Ebben egy bizonyos Su Wu megkérdezi az alkotót, hogy mi az, amit csinál. (Úgy általában.) Erre Alma így felel: „Olyan makacs a művészetem, mint én, nem tudom megmondani.” Magvas gondolatok, érdemes volt fémtáblára vésni…
Ezen a ponton kell felidéznünk egy másik magasfényűre polírozott szobrászt, a francia-brit Charlotte Colbert-t, aki tükörfényű, dalíeszk plasztikákkal hintett tele egy hotelkertet és egy Canal Grandéra néző udvart. „Minden, ami körbevesz minket, egykor valaki képzeletében fogant meg” – tanította a baseballsapkás, szőke, szobrászkodó filmeslány. Nehéz erre mit mondani. Velencében a sok fordításon átment költemények keverednek a píárügynökségek végtelen semmitmondásával. „Bármit is csinál egy művész, az műalkotás lesz” – bölcselkedett egy másik fiatal képzőművész valamelyik arsenalés videóban. Ennél talán jobb, ha csak annyit mondunk: „még nincs címe”.
Az amerikai Alma Allen pavilonjában állva azon töprengünk, hogy ha a kiállítás címében megidézett szél (Hívj szellőnek) mondjuk egy mexikói szellő lenne, ami egy tetszőleges aztékul csengő néven (legyen Coxatl) simogatná az amúgy nagyon is tetszetős fémmonstrumokat, okos szöveg és a Globális Délhez kötődő életrajzi utalások kíséretében, mennyivel lelkesednénk érte jobban. (Jelentősen.) Hasonló probléma vethető fel a magyar pavilon kiállításával, Koronczi Endre kozmikus lélegzetvételeivel kapcsolatban, annak minden szellemes leágazásával, a begyűjtött sóhajoktól az akadémiai szellőzőrendszer minimalista szegmens-halmáig. Itt is ugyanúgy jár a szél, mint szerte a főkiállításon. Koronczi egy ritmusban fújja a Zeitgeisttel. Zseniális módon a pavilon falát is lélegzésre bírja. De valahogy szenvtelenebb az övé, mintha egy afrikai mitikus lény szájából vagy egy gázai sitt-halom alól jönne. Mondjuk úgy, hogy univerzálisabb, miközben globális borzongást nem kínálhat.
Vékony jég ez. Magunk se tudjuk, mitől működik például az egyiptomi pavilon, aminek fekete nyitófalán a kiállító Armen Agop ijesztően ezo-spiri mottóval hangolja a közönséget: „Vizuális művészetnek hívjuk, de én mégis abban hiszek, hogy az egész a láthatatlanról szól.” Majd: „Jelenléttel és figyelemmel megtapasztalhatjuk magunkban a láthatatlant.” Juj, az ilyen indítás hatására reflexszerűen magas sebességre váltanunk. Aztán mégse tudunk ellenállni a hintázó gránittömb fenséges nagyságának, és ringatjuk-ringatjuk belefeledkezve. Még az is lehet, hogy a bennünk rejlő láthatatlant is megtapasztaltuk, ahogy Agop prófétálta.
KÉPEK:
Nyitó: Részlet Maxim Georgina óriási textilinstallációjából (Kölcsönzött könyvek és aláhúzott állítások, 2023–2026) (c) a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Marco Zorzanello
1. Hatanaka Alexa Kumiko patchworkje és Baloji Sammy fekete totemfaragványai a Giardini főpavilonjában (c) a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Andrea Avezzù
2. Részlet Kader Attia kubista montázsaival (Nyomok suttogása, 2026) (c) a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Marco Zorzanello
3. Alma Allen Még nincs címe című szobrai az Egyesül Államok pavilonjában (c) a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Andrea Avezzù
4. Részlet Davis Annalee szárított levelekből álló installációjából (Legyen ez a katedrálisom, 2026) (c) a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Luca Zambelli Bais
5. Heráclito Ayrson acélbálványai és tusrajzai az Arsenaléban (c) a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Marco Zorzanello
Annyira magával ragad az afro láz, hogy a nagy fehér szupersztár-nők (Marina Abramović vagy Jenny Saville) helyett önszántunkból is inkább afrikaiakat nézünk a kollaterális kiállításokon város-szerte. A kereskedelmi művészet főtemploma, a Palazzo Grassi például a kenyai-brit Michael Armitage nagyszabású vásznait (pardon: kéregképeit!) hozza el a legelegánsabb velencei múzeumpalotába. Reneszánsz díszgerendák alatt parádézhatnak a Goyából és Gauguinből táplálkozó afrikai tablók, felidézve mindenféle drámai pillanatot – lincseléstől tömeggyilkosságig – a fekete kontinens közelmúltjából. A negyvenes éveinek elején járó Armitage az elmúlt fél évtizedben vált megkérdőjelezhetetlen galériás szupersztárrá, akárcsak a másik afrikai híresség, a Bécsben élő Amoako Boafo. A ghánai ifjútitán eltéveszthetetlen stílusú, ujjbeggyel kígyóztatott fekete testű portréi a Museo di Palazzo Grimani pazar termeiben sorakoznak. Boafo sem tudott ellenállni az idei velencei divatnak, így tör ki belőle az alanyi költő:
„semmi meg nem állítja a zubogást
semmi meg nem állítja a zubogást”
Majd folytatja a falon, önkéntelenül is az afrikai művészek himnuszát írva meg:
„kitanultuk művészetét a várakozásnak
kiérdemeltük büszkeségét az utálatnak”
Fejünket meghajtjuk az afrikai feltörekvők elementáris ereje, a sivatagot kiböjtölő ősakarat és a burjánzóan tarka élnivágyás előtt. És Boafóval együtt dúdolgatjuk, sétálva Velence ezeréves palotái között, hogy „semmi meg nem állítja a zubogást…”
