Októberi eső hömpölyög az üvegablakon, a vízfüggönyön túl pedig a budapesti háztetők egymásba érő alakzatai rajzolódnak ki. A csorgások elmossák a szigorú kontúrokat, a határok mégis érzékelhetők maradnak. Bánki Ákos festészete mindig intenzív párbeszédben állt az alkotó aktuális környezetével, ám ez a kapcsolat soha nem illusztratív, hanem mélyen érzéki: az élmény ritmussá, rezgéssé, energiává transzformálódik a vásznon. AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Bánki Ákos kiállításából, KAS Galéria, 2025, Budapest.
A korábbi évek mediterrán atmoszférájú Flūmen-sorozata például a barcelonai lét intenzív, vibráló tapasztalatából nőtt ki. A város lüktetése, a tenger mozgása, a vakító napsütés alakította a kompozíciókat: a napfény, a hőség, a levegő vibrálása élénk, popos hangulatú műveket szült. A festményekből áradó dinamizmus a város ritmusát követte, a mediterrán élet szenvedélyes, hangos vitalitását.
A mostani sorozat, amelyek már Budapest-képekként tekinthetők, ennek a tapasztalatnak mintegy ellenpontja. A kiindulópont a műteremből nyíló látvány: a háztetők, az üvegfelületek és az eső nyomából indul, a vászonra pedig a külső világ mozgásának reziduumai kerülnek. A festmények csendesebbek, befelé fordulóbbak, de nem kevésbé intenzívek. A mozdulatok lelassulnak, a színek mélyebb, telítettebb tónusokat kapnak. Mintha a festő most nem a világ ritmusát, hanem annak visszhangját hallaná – a zárt ablakokon hömpölyög az eső, az autók zaja pedig ebbe a magasságba már nem is ér el.
A képek vertikális szerkezete – a lecsorgó festékcsíkok, a gravitációt követő festői gesztus – egyszerre utal az eső és az idő mozgására. A csorgások a kontrollált véletlenből születnek: a művész és az anyag közösen írja a képeket. Ebben a folyamatban a festészet önmagára reflektál: a mozdulatból születnek a rétegek, amelyek időbelivé teszik mind az alkotást, mind a befogadást, miközben a műveknek lesz egyfajta térisége is.
Izgalmas ezekben a munkákban, hogy a korábbi művek dionüszoszi vadságához képest sokkal csendesebbek – a mozgás és a nyugalom közötti állapot manifesztációi ezek, amikor minden épp átalakul valamivé. A műteremablakon túli világ – az ég, a háztetők, az eső, a napfény ritmusa – nemcsak a színekre hat, hanem a festés ütemére, a test mozgására is. Bánkinál sosem, és most sem a látvány rögzítése a szándék, az alkotás a testi tapasztalatról, performatív jelenlétről szól. Minden festékcsík, minden lecsorgó vonal egy mozdulat lenyomata, amelyet most a nyugalom és a harmónia dominál.
A mostani festményekben a színek is ezt az élményt közvetítik. Bánki Ákos színhasználata mindig is radikális volt – nem pusztán dekoratív, hanem strukturális és érzelmi funkciót is betölt. A vörösök és lilák most melegebbek, súlyosabbak, a kékek mélyebbek, a popos lendületet a lassú dallamok váltják fel. Rothko szerint a színek közötti rezgés képes az emberi érzelmek legmélyebb rétegeit megszólítani – Bánki munkáiban is ez a belső rezgés válik a fő dramaturgiai elemévé: a képeket nézve előhívódnak bennünk azok az emlékek, amikor az októberi csendes esőket a meleg szobából néztük.
Ezek a festmények tehát nem egy konkrét táj, hanem egy állapot topográfiái. A színek sávjai, a lecsorgások ritmusa mintha az ablakon túli világ torzított tükörképei lennének. A néző, miközben a festmények előtt áll, ugyanazt a mozdulatot végzi, mint a festő: követi a lecsorgó festéket, olvassa a vertikális irányt, és ezzel együtt belehelyezkedik a kép idejébe. A szem és a test mozdulata itt összeér, a befogadás fizikai tapasztalattá válik. E mélyebb tónusú vásznak a befelé figyelés tereit hozzák létre.
A képekben nincs közvetlen narratíva, mégis érzékelhető a történet: egy művész, aki a városi zajból a belső tér csendjébe vonul, de ott is megtalálja az áramlást. Bánki Ákos festményei így nemcsak a külvilág reflexiói, hanem önarcképek is: a színek, a mozgás, az anyag mind az identitás, a helyhez kötöttség és a változás kérdéseit hordozzák. Az alkotás során a művész is folyamatosan újrarajzolja önmagát – minden lecsorgás, minden új réteg a változás lehetősége. A képek egy lassú, belső mozgást közvetítenek, amelyben felismerjük saját áramlásunkat a világban.
A kiállítás október 27-ig látogatható.
Bánki Ákos: Vertikális Horizontok, KAS Galéria, Budapest
