Részletek Andrzej Leśnik: A JEL METAFIZIKÁJA c. kiállításból, Platán Galéria, 2026
@a művész, a Lengyel Intézet és a Platán Galéria jóvoltából. Fotó: Dusa GáborKocsis Katica esztéta megnyitóbeszéde
Jerzy Ludwiński, felidézve Andrzej Leśnik 1984-es diplomavédését, arról ír, hogy az ott látott diplomamunkák közül éppen Leśniké volt a legkevésbé látványos. Tekintete talán meg sem állt volna rajta, ha nem figyel fel egy különös mozzanatra: a művész egymásra rétegezte, majd részben visszakaparta cikcakkjait. „Úgy tűnt számomra, mintha ez a fiatal művész hátramenetbe kapcsolna. Mintha el akarna jutni egy olyan ponthoz, ahol mindaz a hatalmas tudás, amellyel a kortárs művészetről rendelkezett, valahogy feloldódik ezekben a cikcakkokban.”
Ludwiński azonban ebben a feloldódásban nem a tudás elvesztését látta. Éppen ellenkezőleg: visszatérést valami elementárishoz, ősihez, egészen a művészet kezdetéhez. Ahhoz a pillanathoz, amikor a vonal még nem ábrázolt és nem magyarázott, csupán annak a nyoma volt, hogy valaki ott járt, megérintett egy felületet, és jelet hagyott maga után.
Talán ez az, ami engem is leginkább megfog Leśnik művészetében: az itt látható képekből is világosan látszik, hogy nála az absztrakció nem hideg, kiszámított vagy érzelemmentes, hogy nem a valóság kilúgozásáról szól. Ezek a képek “puhák” és “forrók”, hiszen valamiféle ősi, zsigeri jelenlétet őriznek. A vonalakban ott rejlik a kéz mozdulata, a festő energiái és érzelmei. Leśnik geometrikus formái épp, hogy nem elfedik, hanem láthatóvá teszik az embert, aki létrehozta azokat.
Leśnik több mint négy évtizede ugyanazt az alapelemet teszi próbára. Ludwiński ugyan cikcakkokról beszél, azonban ez a megnevezés félrevezetően leegyszerűsítő lehet, hiszen a motívum eredetileg a háromszög és a V alak expresszív átalakításából született. Leśnik sűríti és szétszedi, egymásra rétegzi és keretbe foglalja, alig láthatóvá teszi vagy színnel telíti ezt az alapelemet, ami nála nem egyszerűen a geometrikus absztrakció modern formája, hanem olyan jel, amely egyszerre tűnik ősinek és kortársnak.
A lengyel absztrakció történetét gyakran két nagy hagyomány mentén beszélik el. Az egyik az érzelmi, gesztusos absztrakció, a másik a geometrikus-konstruktív művészet. Andrzej Leśnik festészetének különlegessége éppen az, hogy képei előtt ez a felosztás használhatatlanná válik. Nem félúton helyezkedik el a két irány között: a kétféle festői gondolkodást ugyanazon a képen belül kapcsolja össze. Művei azért annyira lenyűgözők, mert nem illeszkednek sem a geometrikus absztrakcióba, sem a gesztusfestészetbe. Nála a szabályos forma nem tünteti el az expresszivitást, hanem olyan keretet teremt számára, amelyben minden eltérés, megtorpanás és hangsúlyos ecsetnyom érzékelhetővé válik.
Azért is érdekes mindez, mert Leśnik művészete abban a sajátos poznańi közegben alakult ki, amelyet az intellektuális fegyelem és a könnyű érzelmességet kerülő gondolkodás helyeként szokás leírni, miközben az alkotóra a nyolcvanas években megjelenő új expresszió energiája hatott igazán, és csak a következő évtizrdekben fordult a geometrikus absztrakció felé. A gesztus azonban nem tűnt el nála, hanem beköltözött a geometrikus rendszerbe. Leśnik nem vette át a geometrikus hagyomány személytelen pontosságát. A rendszert minden alkalommal átjárja a festék anyaga, a kéz szabálytalansága és a végrehajtás egyszeri és megismételhetetlen mivoltja. Az itt és most energiája.
A magyar művészet felől nézve talán Nádler István kínálja a legközelebbi párhuzamot. Nádlernél is a geometrikus szerkezet és a mozdulat intenzitása kapcsolódik össze. Míg azonban Nádler gesztusa gyakran nagy ívű, kalligrafikus és felszabaduló, Leśnik a mozdulatot egy visszatérő modulba és szertartásos ismétlésbe foglalja.
Ennek a működésnek talán a Mamantra-ciklus a legtisztább példája. Leśnik először sablon segítségével felrajzol egy öt sorból álló szerkezetet, majd szabad kézzel kezdi el megsokszorozni, elmozdítani és bonyolítani a mintát. A festés így rítushoz hasonló, szabályozott és ismétlődő cselekvéssé válik, amelynek mégsem az azonos eredmény létrehozása a célja. Az alkotás olyanná válik, mint a mantra: az ismétlés a koncentráció eszköze, amely nem eltünteti, hanem egyre érzékelhetőbbé teszi a különbségeket. Minden kép ugyanannak a rítusnak az újabb végrehajtása, ugyanakkor egyszeri és megismételhetetlen esemény.
Ebben az értelemben Leśnik festészete performatív. A performativitás itt nem látványos akciót jelent, hanem azt, hogy a kép jelentése nem előzi meg létrehozásának folyamatát. A jel magában a cselekvésben születik meg. A cikcakk az ismételt mozdulatok, a koncentráció, a megtorpanások és az idő múlása során válik képpé. Nem közölnek megfejthető üzenetet, és nem utalnak egy rajtuk kívül álló jelentésre. Inkább nyomok, mint szavak. És nem is azt mondják el, mit érzett a művész, hanem érzékelhetővé teszik, hogy ott volt a vászon előtt, meghatározott ideig, meghatározott mozdulatokat végrehajtva. Leśnik saját megfogalmazásában a festés a „tu i teraz”, az „itt és most” állapota: találkozás a képfelülettel egy meghatározott időben, saját kondíciójának megtapasztalásaként. A kép ebben az értelemben egy találkozás maradványa: a festő testének, figyelmének és a vászon ellenállásának közös nyoma.
A mostani kiállítás képei olykor párokat alkotnak, visszhangozzák vagy ellenpontozzák egymást, mégsem ugyanannak a mintának egyszerű variációi. Az életműben egymással ellentétes állapotok váltakoznak: a telített felület mellett megjelenik az üres tér, a teljes cikcakksor mellett annak maradványa, a hegyes formák mellett a kör, a harsány színek mellett a fehér vagy fekete monokróm. Az egész képmezőt beborító ritmus olykor egyetlen, középre helyezett jeltöredékké zsugorodik, míg máshol maga a festett keret, a passe-partout válik a kompozíció meghatározó részévé.
Első pillantásra tehát a rendet látjuk: ismétlődő V formákat, cikcakkokat, sorokat, köröket és világosan kijelölt képi mezőket. Közelebb lépve azonban a szabály mögött megjelenik a játékosság és a jelenlét öröme. A kompozíciók fegyelmezettek, mégsem kimértek: a színek ütközése, a körök váratlan megjelenése, a minták túlcsordulása vagy csaknem teljes eltűnése újra és újra játékba hozza a rendszert. Leśnik több mint negyven éve nem ugyanazt a formát ismétli, hanem azt vizsgálja, mi minden történhet még vele. Eközben mintha újra meg újra visszatérne ahhoz az ősi állapothoz is, amelyről Ludwiński beszélt: amikor az alkotás mindenekelőtt egy felület megérintését és egy nyom hátrahagyását jelentette.
