Épp egy új sorozaton dolgozik, ami a korábbi statement-szerű kompozícióihoz képest sokkal líraibb és lágyabb. A telefonján mutatja a friss képeket, amelyeket először októberben a Hotel Clark Leo Bistrojában, a Heart&Cherry szervezésében és Sárvári Zita kurátori munkájával az Art Corneren láthatunk majd. Szétnyíló, virágformákból inspirálódó, érzékien hullámzó alakzatok, közben pedig meséli, hogy ezek most nagyon színes munkák lesznek: „különböző festőnövényekkel kísérletezek egy ideje, a pipacstól kezdve a bodzavirágon át. Ezekkel festem meg a formáimat, amelyek továbbra is középre pozicionált, geometrikus absztrakcióból induló, transzcendens, nyugalmi érzetet keltő alakzatok lesznek.” A korábbi éles kontrasztokat most finomabb, mályvás–kékes harmóniák váltják fel, amelyek időnként szürkékbe oldódnak. A változás nem pusztán dekoratív: szerves folytatása annak a gondolkodásnak, amelynek középpontjában mindig is az anyag állt. Dukainál ugyanis a hordozó sosem semleges – mindig érzéki és történetekkel telített a vászon, a fém, a textil, s most épp a növényi pigmentek válnak a kép főszereplőivé.
Dukai művészetének ez a fajta szenzualitása az, ami leginkább lenyűgöz: a matériából áradó rezgések hatnak rám legerősebben. Rieder Gábor szavaival élve: „alkímiája van a képeknek.”. A művész a hordozót is beavatja: gyakran dolgozik talált anyagokkal, katonai sátrakon át rozsdás fémlemezekig, amiket aztán áztat, roncsol, dörzsöl, csiszol, hegeszt, öregít. Destruál, majd újraformál. A képek mögött tehát mindig ott húzódik egy rituális folyamat, amelyben az anyag átlényegül, szellemmel telítődik. A digitális tervezés steril jelei organikus rezgésűvé változnak, amelyek a nézőt is lassításra kényszerítik: követjük a vonalakat, megakadunk egy elcsúszáson, egy roncsolt részleten, és elmerülünk a képek ritmusában.
A dualitás – a digitális és az organikus, a rideg és az érzéki – uralja a munkáit. A formák sokszor szimmetrikusak, konstruktivista fegyelműek, mintha szoftverből léptek volna elő, de a felületek anyagszerűsége mindig visszahoz valami érzékiséget, törékenységet. „Ez az örökös kettősség mindig ott van a képeimet: a kibertérből jövő, szoftverekkel tervezett motívumok kerülnek olyan matériákra, amelyek gyakorlatilag talált tárgyak”. Egy-egy mű egyszerre idéz rideg techno-geometriát és ősi totemszerűséget: bennük van a városi ritmus és a rituális csend.
A képeken egy másik, finom billegés is megjelenik: a maszkulin és a feminin energiák játéka. Dukai maga is óvatosan használja a „maszkulin” szót, de a fém, a hegesztés, a brutalista építészet inspirációi kétségkívül ezt az érzetet keltik. Ugyanakkor a vászon anyagszerűsége, a növényi pigmentek érzékisége azonnal ellensúlyozza ezt, és létrejön a képen belüli kettősség. Nem egyszerűen férfi–nő oppozícióról van szó, hanem arról, hogy a formák önmagukban hordozzák az erőt és a lágyságot, a komorságot és az ívbe hajló szenzualitást.
Számomra a korábbi képek sokszor totemszerűek: ha két, szimmetrikus motívum áll egymás mellett, akkor sokszor férfi-női párt, maszkot, isteni alakot, ősi szimbólumot láttam bennük. És bár statikusak, feszesek, harmonikusak, rendezettek és precízen megformáltak, mégis: ott van bennük egy finom elcsúszás, szétterülés, szabálytalanság, rendetlenség. Vera Molnár jut eszünkbe, ő mondta, hogy kell az az „egy százalék rendetlenség”, egy elmozdulás, egy roncsolt rész, ami éppen emberivé teszi őket.
Dukai útja a graffiti világából indult, majd tervezőgrafikán keresztül jutott el a képzőművészethez. Ez a háttér érződik minden munkáján: a grafikai fegyelem, a tipográfiából és logikából hozott szimmetria, ugyanakkor a graffiti szabadsága, tomboló energiája is. Attitűdje inspiráló, azt mondja, hogy benne nem választódnak el ezek a tevékenységek: „Graffitiztem, jött a tervezőgrafika, foglalkoztat a zene is – de bármit csinálok, mindig alkotó vagyok. Ha levest eszem, akkor is, ha cipőfűzőt kötök, akkor is, mert minden megnyilvánulás az alkotói folyamathoz kapcsolódik.”
Ez a „szabadság-esztétika” a divattal való kapcsolatában is tetten érhető. „Sokan nem tudják rólam, mennyire érdekel ez a terület is”. Nemrég a NUBU is megkereste, így kerültek rá a művei a márka 2025-ös tavaszi-nyári kollekciójának darabjaira. „A kollaboráció alapját a legelső sorozatom képei adták, amikor katonai ponyvákkal és régi, kézzel szövött lenvásznakkal kezdtem dolgozni. Ezek sarkosabb, keményebb formák voltak, amelyekben benne volt egy háborús utalás, de számomra inkább demilitarizált, új életre keltett tárgyakként jelentek meg.” Amikor ezek a motívumok átkerültek a ruhákra, új kontextusban kezdtek élni. Dukai szerint a kortárs képzőművészetnek a divatban is van helye, de nem puszta dekorációként: a mű lényegének kell találkoznia a ruha formájával. Így a mű is új réteget kap, a transzformáció pedig nem a magas művészetet „butítja le”, hanem épp a hétköznapoknak egyfajta emelkedettséget.
Dukai története nem klasszikus ívet követ. 2023-ban az Inota Fesztiválon vált ismertté: „addigra már készen volt egy egész anyag, amellyel el akartam indulni, épp jól alakult, hogy ezeket kiállíthattam.” A közönség reakciója azonnali volt: rengeteg visszajelzés, megosztás, érdeklődés követte. Az Inota azonban nem kezdet, hanem láthatóvá válás pillanata. A művek mögött hosszú ideje érlelődött az a vizionált szándék, amely már a Deák Erika Galéria egyik Fajó-kiállítását látva fogalmazódott meg benne: „én képzőművész akarok lenni.”
Miközben erről mesél, műtermének hátsó részébe megyünk, ahol a sokféle nyomat az alkotó játékosságát is megmutatja. Mondja, hogy mennyire szeret kísérletezni a különféle anyagokkal, régi papírokkal, talált tárgyakkal. Ez a fajta kíváncsiság nem áll meg a vászon szélénél: ahogy ő fogalmazza, „nekem a grafika örök szerelem, a papírral való találkozás mindig non plus ultra élmény.” A nagy állítások, erős statement-művek mellett ott vannak ezek a kisebb, intimebb darabok, amelyek inkább haikuk: lassúak, csendesek, meditatívak.
Ezekben különösen erősen érződik az anyaghoz való ragaszkodás. A százéves papírok történetet hordoznak, a szándékos hibák érzékibbé teszik a formát, a torzított körök újabb és újabb olvasatra hívnak. Nem pusztán geometrikus jelek ezek, hanem rezgő, élő, érzékeny alakzatok.
AZ ÖSSZES KÉP: Enteriőrök Dukai István műterméből és kiállításaiból, valamint műtárgyrészletek.
© a művész jóvoltából. Fotókreditek: © Zombori Andris, Soós Bertalan, Juhász Péter, Juhász András István, Zóka László, Bíró DávidA nagy igazság talán ma az, hogy a művészet lényege maga a csinálás: bármi, amibe energiát, figyelmet, érzékenységet visz az ember, része lehet ugyanannak az alkotói folyamatnak. „Amikor görcsösen akartam valamit, sosem jött össze” – mondja Dukai.
Az igazi dolgok akkor születnek, amikor elengedi a kontrollt, és hagyja, hogy megtörténjenek vele. Ez az attitűd átragad a nézőre is: amikor a képeit nézem, mindig úgy érzem, én is a beavatás részese vagyok. Az anyagok átlényegülnek, a hibák rezgéssé válnak, a formák meditatív ritmusba rendeződnek – és közben a világ, legalább egy pillanatra, lassabb, színesebb és elviselhetőbb lesz.
