A múzeumokra, galériákra az ember hajlamos akaratlanul is a képzőművészet termékeivel való találkozás egyetlen lehetséges, korlátok közé szorított medreként tekinteni. Helyekre, amelyek a művészek célját, az alkotásoknak állított, ember-koordinálta szentélyeit takarják. Mint olyan intézményekre, ahova a közönséget gyakran csak a képzőművészet nagyjaivá ért, sokat elemzett és éppen ezért „megoldókulccsal” is ellátott nevével lehet becsalogatni. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy azok, akikre ma a „klasszikusok” sok mindent magában hordozó fogalma alatt gondolni illik, valaha maguk is a kortárs művészet képviselői voltak és a progresszivitás varázsával hatottak mindazokra, akik figyelmet szenteltek nekik. Ezzel maradandó lenyomatokat hagyva jelen korunk művészetértelmezésén. AZ ÖSSZES KÉP: Részlet a F.I.R.E. - Flames In Readymade Entertainment című kiállításból, Longtermhandstand, 2023.
Ez napjaink alkotóival sincs másként. Mégis, a közönség úgy érezheti, hogy a kortárs művészek kiállításainak látogatásával egyfajta kockázatot vállal. Nincs művészettörténész, vagy intézményesült, szinte kultuszszerű szerveződés, ami megerősíthetné az egyént választásában, a „jó ízlés” kitüntetésével. A befogadó egyedül marad saját benyomásaival és a kérdéssel, hogy mindez vajon jó? Az előre megírt értelmezések elfogadására kondicionált hátköznapokat megtörve, erre ad választ a Longtermhandstand Galériában látható F.I.R.E (Flames In Readymade Entertainment) címet viselő kiállítás, elfeledtetve mindazt, amit a „jó ízlés” biztonsági hálójaként ismerünk, utat mutatva ezzel a kreativitás és esztétika szabad megélése felé. A tárlaton olyan hazai és nemzetközi művészek munkáit láthatjuk, - a teljesség igénye nélkül - , mint Reigl Judit, Brückner János, Lőrincz Áron, Keresztes Zsófia, Yusuke Fukui, Maja Djordjevic és Pablo Helguera. Az alkotók, művek és befogadók között pedig nem marad más, mint a benyomások megélésének oxigénszerű hatása, ami tovább táplálhatja a tüzet.
A kiállítás, amelynek a tűzelem akár védőszentje is lehetne – a címet alkotó mozaikszó sejtetésén túl – gondolatok, szabad asszociációk és ráébredések végtelen tárházát kínálja a látogatóknak. Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy a művek alatt se cím, se az alkotó neve nem szerepel. Egy, az értéket sokszor csak a név ismeretében társító világban a kortárs művészet legnagyobb ereje, a befogadóban keltett érzések és benyomások varázsa, az a képesség, amivel megragadják a laikus művészetkedvelő figyelmét. Ezzel megvilágításba helyezve Marcel Duchamp gondolatát, miszerint: körülöttünk már minden készen van, csak jelentésréteget kell adnunk neki. E gondolatmenetet folytatva, a művészet is körülöttünk van, léte pusztán a döntés, hogy felismerjük azt. A műveken keresztül az alkotók kölcsönadják saját látásmódjukat, bepillantást engednek a művészet szokatlan perspektíváiba, új nézőpontokat ajándékozva a látogatóknak. Rámutatva arra, hogy az ismeretek hiánya a kíváncsiság kezdőpontja is lehet. A kiállítás több eleme is jól példázza, hogy a kortárs művészek merítenek elődeik alkotásaiból, ezáltal a közönségnek is utat engedve az újfajta megismerés felé. Ahogy azt a kiállítás kurátora Bencze Péter is megfogalmazta, a galériában olyan teret kívánt létrehozni, ahol a látogatók nem félnek kérdezni.
A tárlaton megtekinthető alkotások külön-külön és együttesen is valódi tüzet lobbantanak, ami a közönség számára úgy teszi lehetővé a lebegés élményét, ahogy a lángok fölötti meleg levegő képes hőlégballonokat a magasba emelni. Ezek az összefonódó, egymáshoz hol absztrakt, hol egyértelmű módon kapcsolódó alkotások egyediségük megkérdőjelezhetetlensége mellett megtanítanak egy kicsit máshogy látni a körülöttünk lévő, eddig hétköznapinak ítélt világot. Mindezek mellett bátorítok mindenkit, ha lehetősége adódik tárlatvezetéssel körbejárni a kiállítást, ne habozzon! Így a megismerés szakmai titkokkal, anekdotákkal és érdekességekkel válik egésszé, bőven teret hagyva saját megéléseink belső kibontakoztatására. Reigl Judit rajzában (Dance of the death – Games) az életművét megkoronázó ciklus egy darabkáját ismerhetjük meg. Lőrincz Áron (Nero), vagy éppen Maja Djordjevic (I need my personal space) alkotásairól a múlt egy-egy korszakának lenyomatai néznek vissza ránk. Keresztesi Botond (Mercury Lane) munkájáról a művészelődök köszönnek vissza a modernitással keveredve. Julie Bena (Death, a cat and a violin) váratlan technikájával, Ulbert Ádám (Thalassa 2 / Fish vulcano, Twins) és Horváth Gideon (Sunface) alkotásai pedig szokatlan anyagokkal nyitják szélesebbre a képzőművészet fogalmát.
Már a galériából kilépve is egy kicsit máshogy hat az emberre a fények játéka, új hangsúlyt kap a színek és formák egybeolvadása, noha az útvonal ugyanaz, mint ami a kiállításhoz vezetett. A látogatóknak pedig más dolguk sincs, mint tovább vinni magukkal a látottak és észrevétlenül tanultak varázsát.
Locsmándi Luca debütáló írása a Longtermhandstand F.I.R.E kiállításáról
