Vad napok a császárvárosban. Az indiánnyár még egy utolsó rohamot intéz az öntelten érkező ősz ellen, és szikrázó napsütéssel fűti üvegházzá a Marx Halle egykori vágóhídját. A szürkemarhák elcammogtak, most kortárs galériák kínálgatják magukat. Az art world frissen kinevezett császára – a Kaiser – méhecskeként száll virágról virágra. „Mit tegyünk, ha mindenki odavan érte?” – mutat pöpec installációjára. Kacsint, és belecsap Ursula asszonyság széles mancsába. A kereskedés csordogál, dühös lázról itt nem beszélhetünk, se az osztrákok nem őrülnek meg a kortárs képzőművészetért, se a kortárs képzőművészek nem őrülnek meg az osztrákokért. Kivéve a Kaisert, akinek előre köszön a bécsi fiatal gárda jobbik fele. Azért itt már lehet eladni! Bár a panaszkodás mindig jogos, mégiscsak ez az utolsó hely Kelet-Európában („Utolsó posta: Bécs” – írta a költő, és milyen igaza volt!), ahol még valódi nyugati művészeti élet működik, nagy galériákkal, nagy pénzzel, nagy sztárokkal.
###
„De hol vannak a műtárgyak?” – kérdezi a fiatal üdvöske furcsállóan. Bécs-külső. Lehangoló, karakter nélküli, szürke negyed, lerobbant pizzériával és hívogató off space galériával. Gyanakodva nézünk be a széles deszka alá, de ott sincs semmi. Vágni lehet a cigifüstöt, a fiatal osztrák művészek olyan természetességgel isznak és dohányoznak a szobában, mintha egy közepesen rosszul sikerült házibuliban lennénk. Vájtszemű profik érkeznek a társaságból hosszú sorban, magabiztosan lépnek be a kapun, majd fordulnak ki kevesebb mint fél perc múlva a füstös szobákból, zavart ábrázattal. Ha lett volna itt műtárgy, ezek a srácok megtalálták volna, nincs kétség. Hol vannak a műtárgyak? Nyugalom: ez csak a kivétel. Mindenhol ott vannak. Már a fürge tekintetű titoista irodalmár is képekkel házal, hamiskásan súgva meg, hogy a nonprofit felszín alatt még eladásokat is le lehet bonyolítani, ha nemes a cél. Vörös kalapácsos kitűzőjén csillan a fény. Oh, a Vörös Bécs! A párhuzamos mellékvásáron a klubba be nem jutó dühös fiatalok árulnak – bármit. Az épület tetejére óriási Marx léggömböt fújtak, tudatva a kormányzattal, hogy ők akkor is vörösök, ha éppen mindenki műtárgyat akar eladni, összefeküdve a kapitalizmus gonosz ördögével.
###
Körös-körül ékszerszerű cukorkoponyák, és a kaktuszpálinka nehéz párája. A fiatal házigazda komolykodó tekintettel vizsgálja vendégeit. Pulóverén a pezsgő drótkupakjából kilapított bross, fülében sejtelmesen csillogó csüngő. A félhomályban inkább tűnik törékeny perzsa hercegecskének, mint mexikói diáknak. Sorolja a ketaminok nevét, miközben terveket sző az igazi techno diszkóról. Így nézhetett ki a fiatal Basqiuat, mikor Andy Warhol rátette dollárszagú, nagy, nehéz tenyerét a vállára, hogy betessékelje az élet és a gazdagság nagy kapuján, miközben pontosan tudta, hogy a művészüzem valósága mennyire csalóka, hogy a harmatosan zsenge fiúcskát miként töri majd darabokra a gépezet. A cinikus vérivók ma is ott állnak a kapunál, hogy betessékeljék a fiatalokat, akik még csak nem is tudják, hogy fausti alkut kötnek a parti ördögével. S mindeközben a felvázolt, csillogó jövő felettébb törékeny: bár a művészet globális masinája fújtatva megy előre, a nagypolitika hajója egyre nagyobb országokat kormányoz barátságtalan vizekre. A nyolcvanas évek tatcherizmusával és Ronald Reagan-ségével már hiába példálózunk, a neoliberális agenda ad acta került, a szelek a harmincas évek irányába fújnak. Márpedig, ha így alakul, akkor az avantgárd és a modernizmus egyenesági leszármazottjaként megnőtt globális kortárs képzőművészetnek lőttek! Vissza lehet menni undergroundba, és nézni, ahogy mállik a piac, pattannak el a nemzetközi szálak és viszonyok, ahogy zárkóznak be nemzeti művészetek saját hagyománytornyukba, hogy a műkereskedők helyett az államnak dolgozzanak. „Ez csak otthonról látszik így” – villantja megnyerő mosolyát az új ifjútitán, az utolsó magyar instagramfestősztár. Az is meglehet, de ő már bent van a gépezetben, onnan csak mosolyogni lehet.
###
Vagy rohanunk megállíthatatlanul valami nagyon más felé – vagy nem. Sok minden adott ahhoz, hogy a két világháború közötti anti-avantgárd neoklasszika vagy a félmodern állami monumentalizmus legyen az új minta, az elmúlt fél évszázadban felépített kortárs univerzum helyett. De innen nézvést, a császárváros vad napjaiból, ez csak egy rossz álomnak tűnik, a hajó megy előre, a zenekar rendületlenül játszik, száll az ezüstflitter, a hölgyek gyönyörűek, az urak csinosak, a fiatalok tehetségesek, a társalgások szellemesek, a mosolyok őszinték. Az Aperol Spritz narancsszínű filterbe burkolja a díszes társaságot, hajózunk tovább, bele a hideg téli éjszakákba, remélve, hogy a fedélzetre kitámolyogva, friss levegőt szippantva, a mentőövön nem pillantjuk meg azt a bizonyos vészjósló feliratot: Titanic.
