David Hockney Amerika – és így a világ – talán legismertebb kortárs figurális festője. A modern amerikai képzőművészet igazán nem a realizmusról szólt, így felszínen maradni figuratív festőként, az absztrakció és a koncept cunamija közepette, emberpróbáló feladat. Hockney-nál alkalmasabb személyiség nem akadt erre: ő a kaliforniai medencés villák brit eleganciája, a kifogástalan stílusú sznob értelmiségi, az újdonságokra kihegyezett meleg dandy. Los Angeles Oscar Wilde-ja.
David Hockney: Modell fékész önarcképpel, 1977, olaj, vászon, 152×152 cm, magángyűjtemény (Eykyn Maclean)
A Tate Britain hazaédesgette a félig már amúgy is az Egyesült Királyságban élő szupersztárt egy kiállítás erejéig – hogy bebizonyítsák, Hockney nemcsak imádott közönségkedvenc, de ma is pengeéles és aktuális.
David Hockney: Játék a játékban, 1963, olaj, vászon, plexiüveg, magángyűjtemény (Connery & Associates)
A kiállítás a '60-as évekbeli pályakezdéssel indul. Mocskos, feliratokkal kombinált, Rauschenberget idéző, kollázsos-hatású nyers vásznak. Ebből a koszos, brit popos világból lépett át – meglepő könnyedséggel – a Los Angeles-i villák varázslatos világába. (1964-ben költözött a tengerentúlra Londonból.) Csupaüveg falú, fehér, modern amerikai házakat fest, a szikrázó napsütésben világoskéken tündöklő medencékkel. Fürdőruhás férfiak lubickolnak a kissé naivan felfestett víz kacskaringózó hullámai között. Nem vagyunk messze a kétdimenziós pop art ócskaságától, de Hockney ad a jó társaságra: nem celebek és filmcsillagok, hanem művelt és gazdag kaliforniai gyűjtők jelennek meg képein.
megtölti intellektussal a Los Angeles-i high life-ot
David Hockney: Christopher Isherwood és Don Bachardy, 1968, akril, vászon, 212×303,5 cm, magángyűjtemény
Hockney-ból remek társasági festő lett: finom pszichológiai érzékkel és precíz ecsettel jellemez, megtölti intellektussal a Los Angeles-i high life-ot.
Vonzó idill örökös napsütéssel, érdekes emberekkel, intim viszonyokkal és a nagy témával, az absztrakt kacskaringóvá lapított hullámzással. Hockney pedig szemtelenül sikeres és szemtelenül gazdag lesz dokumentálva ezt a posztervilágot.
Mégse őszül bele saját pop art kliséibe, mint az egész életében egy ötletet variáló Roy Lichtenstein. A '80-as években (éppen a '80-as években, amikor végre megint hódított a figurális festészet New Yorkban!), Hockney fényképezőgépet ragad. De nem ám valami profi Leicát, hanem a frissen kijött Polaroidot, és fotózni kezdi a világot. Az embereket és a sivatagi tájat, úgy forgatva és kattintgatva a gépet, ahogy a szemünk tapogatja le a látványt, kis, külön-külön fókuszált mozaikdarabkákból rakva össze a nagy képet. Mint egy kubista kollázst, úgy legózta össze a polaroid felvételek százaiból a környezetet:
David Hockney: Pearblossom Főút (1986. április 11–18.) #1, 1986, fotó kollázs, The J. Paul Getty Museum, Los Angeles, David Hockney ajándéka
Hiába, Hockney régi vágású tudós festő, aki még könyvet is írt a festészettörténet és az optikai kapcsolatáról. Közben félig hazaköltözött, letelepedett Yorkshire-ben, ahol hatalmába kerítette a vidéket megörökítő konzervatív angol tájfestészet csendes unalma. Hatalmas pannókba kezdett, ködben úszó allékkal és dús domboldalakkal.
David Hockney: Woldgate-i fák (2006. november 6–9.), 2006, olaj, vásznak, 91×122 cm, David Hockney Inc. (Los Angeles, USA)
A néző már-már kezdene ásítozni (miközben a brit közönség izgatott kopóként szalad egyik nedves zsombéktól a másik buckáig), de ekkor jön a slusszpoén, az elmúlt években készült iPad-képek korszaka. A vázlatfüzetnyi digitális felületen rajzolt képecskék álló laptévéken futnak, váltogatva egymást, illetve felfedve a portrék és tájak születésének szakmai műhelytitkait. Elevenek és virtuózak, méltó lezárásai egy nyolcvanéves festő termékeny alkotópályájának.
David Hockney 2017. február 9. – május 29. Tate Britain, London
