Leföldel. Talán ez a szó fejezi ki legjobban, hogy mi történik velem Herczeg Tiarna kiállításában, ahol a nagyméretű, tektonikus kompozíciók egy egészen más tér- és időtapasztalattal gazdagítanak a befogadás során. 

A grounding a pszichológiában közismert fogalom, olyan technikákat és gyakorlatokat jelöl, amely során spirituálisan vagy energetikailag a Földdel való újrakapcsolódásunk megvalósul. Tudatosítja a saját jelenlétünket, miközben lelassít és fókuszálttá tesz a környezet energiáira. Tulajdonképpen ez történik most ebben a térben is, ahol a fiatal magyar-aboriginál származású Herczeg Tiarna munkái Sárvári Zita kurátori koncepciója mentén kerülnek egymás mellé a térbe.

A földdel való elveszettnek hitt, ősi kapcsolatunkat elevenítik fel ezek a hatalmas vásznak, ráébresztenek arra, hogy milyen sokféle szálon kötődünk a természethez, amelyeket folyton igyekszünk elvágni, ugyanakkor épp egy ilyen kiállításon ébredünk rá arra, hogy elemien vagy spirituálisan szükségünk van erre a kapcsolatra. Herczeg Tiarna így látja ezt a viszonyt: „Nem mi birtokoljuk a földet, a föld birtokol minket. Ez igaz. Ki vagyunk szolgáltatva az anyatermészetnek (...) Nem vehetsz el a földtől és nem adhatsz vissza semmit, mert a föld emlékeket őriz és meghallgat minket”. 

Ez a fajta őszinte tisztaság jelenik meg minden egyes kompozíción, amelyek nagyméretű, látszólag banális formákból, tektonikus elemekből építkeznek, azonban azok festészeti ereje, valamint a rétegek egymáshoz való viszonya, az átfedések és előtűnések annyira érzékivé teszi ezeket a munkákat, hogy képtelenek vagyunk szabadulni tőlük. Azt érezzük, hogy beburkolnak, védelmeznek, Sárvári Zita így ír erről: „Úgy érezzük, egy meghatározhatatlan térben vagyunk, amely fizikailag is hatással van ránk, amely elnyel és bekebelez bennünket. A formahasználat, a hol ragyogó, hol mély árnyalatok, a széles és vékony színmezők egyszerűsége az eksztázis és magasztosság legmélyebb filozófiai témáit szólaltatják meg”. 

Erősen spirituális töltetű művek ezek, amelyek a kiállítótérben felhangzó őslakos dallamok segítségével egy meditatív teret hoznak létre. Az alkotó érzelmeit és személyes megéléseit sűrítő művek, bár formaviláguk egyszerű és letisztult, elképesztő mélységgel rendelkeznek. Az alkotó saját történeteit meséli el, szól a kettős identitásáról, az abban megjelenő gazdag kulturális és spirituális tudást osztja meg a kompozíción keresztül. Ez az intuitív és ösztönös, mégis nagyon közvetlen festészeti nyelv a hallgatás és a tanulás rituáléjaként szolgál.

Az alkotó félelmet nem ismerő, elvárásoktól mentes rettenthetetlen hangját a laza, nagy, gesztusosság, az organikusság, a puhaság és keménység egymás mellettisége, valamint a törzsi robosztusság és a nőies formák közötti dinamika határozza meg. Az alkotó azt mondja, hogy a témái mély megfigyelésekből és felfedezésekből származnak, van bennük egyfajta gyermeki rácsodálkozás, valamint múltba (a gyermekkorba és az ősibe) való visszarévedés. „Amikor festek, olyan mintha meditálnék. Elkalandozom, és épek villannak be olyan helyekről, ahol jártam, ahol éltem vagy amiről álmodtam. Általában felülről látom őket, mintha lbegnék felettük és lenéznék rájuk.

Megfestem a látott formákat és az érzéseket, amiket kiváltanak”. Minden helynek van egy érzése, mondja, ez jelenik meg ezekben a képekben is: a konkrét helyszín által kiváltott érzelmek manifesztáció ezek a festmények, amelyek olykor légiesek, máskor súlyosak, egyszer a levegőt látjuk, máskor a masszív földet, egyszer melegek, máskor hidegek, tünékenyek és jelenvalóak. A térben érezzük e művekből áradó sokféle energiát, amellyel nagyon intenzíven tudunk rezonálni, mivel bennünk is beindítja az emlékezést. Ezek a művek segítenek hallgatni és megnyílni, újrakapcsolódni.

A kiállítás május 17-ig látogatható.