Egy mániás depressziós feljegyzései
(részlet)

Ültem egy nővel egy bárban, gyönyörű nő volt, nem is értettem, hogy miért áll velem szóba, belefeledkeztem az arcába, a szájába, a szemébe, nem tudtam levenni róla a tekintetemet, csúfondárosan mosolygott, érezte, hogy megfogott, és élvezte a hatalmát, két héttel korábban ismerkedtünk meg egy társaságban, ahol lehettünk úgy heten-nyolcan, s arra figyeltem fel, hogy egyszer hosszan rám nézett, pedig rám nők nem szoktak hosszan nézni, és ettől a pillantástól úgy éreztem, mintha dupla annyi vért pumpáltak volna belém felülről, megteltem élettel, humorral, vidámsággal, fesztelenséggel és könnyedséggel, nem is értettem, hogy mi történt, nem ismertem magamra, eltűnt belőlem minden görcsösség, odalett minden akarás és akarni vágyás, csevegni kezdtem vele, majd hagytam, hadd beszéljen, mert gyönyörűséges szája volt, aztán kimentem a kertbe, hogy friss levegőt szívjak, bámultam az alkonyuló eget, olyan végtelen volt a láthatár, mintha befelé néztem volna saját magamba, így szoktam magamba zuhanni, éppen ugyanígy. Méz, méz, maciméz, itt egy kicsi gyerekkéz, nincsen benne élet már, maciját sem fogja már. Ahogyan az égbolton elveszek, úgy szoktam beleveszni az agyamba. Feltéve persze, ha éppen nincs elzárva előlem, mint egy lelakatolt konténer. És azokban a mámoros percekben, amikor az alkonyi ég párás levegőjét szívtam magamba, az agyam megnyílt előttem, nem volt zárva, LKT, ebből a három betűből ki lehet rakni azt a szót, hogy LAKAT, szóval az agyam nem volt lelakatolva, szabad voltam, már hetek óta nem szedtem a gyógyszereimet, úgy éreztem, hogy meggyógyultam, megszabadultam, micsoda öröm volt, uramisten, végre normális ember leszek, ugyanolyan, mint a többiek, és a társaságba már vissza sem mentem, tudtam, hogy fölösleges, mert annak a nőnek, aki most odabenn éppen rám gondol, annak a nőnek a telefonszámát el fogom kérni valakitől, és föl fogom hívni, és meghívom vacsorázni. És így is történt. Megszereztem a számát, és három nappal később felhívtam. Nem is csodálkozott, „mi tartott ennyi ideig?”, kérdezte nevetve, mire azt válaszoltam, hogy „le kellett ellenőriznem, hogy nem valamelyik titkosszolgálatnak dolgozol-e, és ez időbe telt”, azt hitte, hogy viccelek, pedig nem vicceltem. Később meg voltam győződve róla, hogy ez a nő is kém, mint a többi, akivel dolgom volt, méghozzá román kém, túl jól tud magyarul, biztosan Erdélyből dobták át ide, s biztosan azért akar velem találkozni, hogy beszervezzen, különben nem nézett volna meg magának, engem ugyanis nem szoktak megnézni a nők.
Két héttel később egy bárban már ezzel a nővel ültem, legyen a neve Erdélyi Orsi, ez nagyon szép név, legyen hát Erdélyi Orsi, ültem vele egy bárban, gyönyörű nő volt, belefeledkeztem az arcába, a szájába, a szemébe, nem tudtam levenni róla a tekintetemet, ő pedig csúfondárosan mosolygott, érezte, hogy megfogott magának, élvezte, hogy a hatalmában vagyok, nekem pedig azon járt az eszem, hogy miképpen lehetne lebuktatni, el fogja árulni magát, ebben biztos voltam, úgy tettem, mintha megártott volna a túl sok sör, és fecsegni kezdtem egy amerikai nőről, akiről kiderült, hogy a CIA-nak dolgozott.
„Hogy hívták azt a nőt?”, kérdezte Erdélyi Orsi, mire azt válaszoltam, hogy „Lucy Corazón”.
Erdélyi Orsi azt kérdezte, hogy „tényleg ez az igazi neve?”, mire bólintottam, hogy igen.
Orsi ekkor határozott mozdulattal letette a poharát az asztalra, s azt kérdezte, hogy „mi a lófaszért beszélsz te egy másik nőről egy randi kellős közepén?”.
Mire elhűltem, mert én nem randin voltam, hanem egy operatív akció kellős közepén, uramisten, gondoltam, ez a nő azt hiszi, hogy most randizunk.
Hiszen én azt sem tudom, hogy hogyan kell randizni. Randi, randi. Férfi vagyok, és itt ül velem szemben egy nő, meg kell felelnem neki, a legjobbat kell kihoznom magamból, jól kell teljesítenem, különben megszégyenülök, mindent jól kell csinálnom, nehogy kiderüljön, hogy én soha semmit nem vagyok képes jól csinálni. Kudarcok sorozata az egész életem. Nem vagyok méltó senkinek a szerelmére és barátságára, mert egy nagy nulla vagyok, nagy zéró semmi. Bámultam Erdélyi Orsira, s nem értettem, hogy miért van három arca. Egy gyerekkori, egy öregkori, meg egy mostani, amit éppen felém tart, mint egy szúrófegyvert.
Ettől a gondolattól viszont lebénultam. Az oldottságom, a könnyedségem, a szellemességem, a vidámságom, a fesztelenségem eltűnt, és hirtelen ott találtam magamat egy lakatra zárt randevúkonténer előtt, tébláboltam előtte tanácstalanul, merre induljak, ha bejutni nem vagyok képes, megmászni sem tudom, megkerülni pedig fölösleges, elölem elzárt terület, megközelíthetetlen és rideg. Szemerkélni kezdett bennem a hideg eső, s már zuhogott is, mintha dézsából öntenék, ezt a francia úgy mondja, hogy zubog, mint az ökörhugyozás, becsukódott a szám, és nem mertem többé szóra nyitni, mert akkorára dagadt a nyelvem, mint egy teniszlabda, ha most kinyitnám a számat, akkor kiesne belőle a nyelvem, tehát nem nyitom ki.
Konokul hallgattam, nem mertem megszólalni, méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak foglya vagy, méz, méz, maciméz, itt egy kicsi gyerekkéz, nincsen benne élet már, maciját sem fogja már.
Orsi megbökött, „hahó, megkukultál?”, de nem válaszoltam, mert ebben a pillanatban a nyelvem még nagyobbra kezdett dagadni, s ezzel egy időben az agyam zsugorodni kezdett, úgy leeresztett, mint egy lufi, és egy perccel később már csak akkora volt, mint egy dió.
„Zsolt, hahó, mi van veled?”, kérdezte Orsi valahonnét messziről, de nem tudtam válaszolni, pedig ekkor már akartam, el akartam neki mondani, hogy az emberek világa lényegében a bezárt konténerek raktára, ő pedig egy román kém, akinek három arca van, de belőlem nem fog tudni egy szót sem kihúzni, méghozzá két okból, egyrészt azért, nem, mert a nyelvem akkorára dagadt, mint a fejem, másrészt azért, nem, mert az agyam dió nagyságúra összement, tehát az a helyzet állt elő, hogy a nyelvem nagyobb, mint az agyam.
„Zsolt, ez már nem vicces, szólalj meg”, mondta Orsi, de nem tudtam megszólalni, úgy éreztem, hogy ha kinyitom a számat, akkor azzal két dolgot kockáztatok, egyrészt, kiesik a számból a nyelvem, másrészt, utána gurul az agyam.
„Ha nem szólalsz meg, felállok és itt hagylak”, mondta nagyon, de nagyon komolyan Orsi, s láttam rajta, hogy mennyire elszánt, de nem érdekelt, hagyjon engem békén, én ilyen alkat vagyok, nahát, LKT, ebből nemcsak a LAKAT szót lehet kirakni, hanem azt is, hogy ALKAT, igen, én ilyen lakat-alkat vagyok, néha becsukódom, néha megnyílok.
„Menj el, ismerem magamat, jobban jársz, ha elmész”, ezt akartam neki mondani, de nem tudtam kimondani, nem mozdult a szám.
Mire a szép Erdélyi Orsi fölállt, felkapta a könnyű kis piros kardigánját és elviharzott, ekkor láttam utoljára a szép Erdélyi Orsit, én meg ott maradtam a nyelvemmel, az agyammal és a konténereimmel, minden szempár rám szegeződött ekkor a bárban, és olyanok voltak azok a szemek, mint a kések, mint hegyükkel felém tartott kések, „ne bámuljatok már, hagyjatok, ne nézzetek, ne nézzetek rám, mit akartok tőlem, mindjárt előrántom a jó kis Kershaw tőrömet, azt hiszitek, hogy nem merem megtenni, de bizony meg merem csinálni, előrántom és beleszúrom a nyelvembe, hogy eresszen le, hogy engedjen ki belőle a levegő, hadd legyen kisebb, és hadd legyen a fejemben nagyobb hely az agyamnak, jelen pillanatban ugyanis a nyelvem jóval nagyobb az agyamnál”. De ezt hogyan is magyarázhatnám el olyan embereknek, akik semmit sem értenek, de mindent tudni vélnek?
Mentem hazafelé egyedül, és minden szembejövő embernek három arca volt, úgy értem, három rétegű: egy gyerekkori, a jelenlegi, és az öregkori arca. Rettenetesen fájt így látni őket. Jött egy szép, negyvenes nő, s láttam, milyen volt öt-hat évesen, s milyen lesz majd nyolcvan fölött. Három arca volt, de nem tudott róla, felhőtlenül nevetett, mert a férfi, aki kísérte, valamit belesúgott a fülébe, és annak a férfinak is három arca volt, láttam rajta a kisfiút és a megcsúnyult öregembert, ebből jöttem rá, hogy nem vagyok jól, hogy el kell mennem a pszichiátriára, és újra szednem kell a gyógyszereket, mert gyógyszerek nélkül megbolondulok. Alig tudtam hazakeveredni az utcáról, mert a járókelők szeme láttára kicsúsztam az arcom mögül.
Először az tűnt föl, hogy az arcbőröm megfeszül, mintha kidagadt volna az agyam belülről, mintha a halott ember arca került volna a bőröm és arckoponyám közé, nem tudom, hogyan és miért történhetett, de egyszerre csak ott volt az az idegen arc belül, az arcom mögött, egy fordított maszk, ami nem kívül, hanem belül van, s egyszerre csak elkezdett lefelé csúszni a belső maszk, éreztem, hogy a Föld vonzza, a bolygó felé csúszott, egyre csúszott lefelé, elhagyta a homlokomat, aztán az orromat, s már a számnál volt, amikor odakaptam a kezemet, mert féltem, hogy kicsúszom a számon, pontosabban kicsúszik az az idegen másik, az Erzsébet-hídon mentem át éppen Pest felé, sokan jöttek szembe, s mindannyian engem néztek, ahogy a szám elé kapva a kezemet rohanok előre, bizonyára azt hitték, hogy hánynom kell, s milyen jó lett volna, ha így lett volna, hiszen egyszer és mindenkorra kihánytam volna magamat belőlem, kihánytam volna a halott ikertestvéremet a hídra, aztán összetapostam volna, majd beledobtam volna az egész hóbelevancot a Dunába, hóbelevanc, viszlát, Mr. Hobäläwantz, ez szép írói név volna, Samuel Hobäläwantz, na, ezzel menni lehetne valamire, bezzeg az én hülye nevemmel nem megyek semmire, a legtöbb író röhög rajtam a hátam mögött, legyél már pozitív, vannak olyanok is, akik szeretnek és akiket szeretsz, Cs. Sz. A-t szereted, E. Z-t szereted, K. I-t szereted, K. E-t szereted, K. Cs-t szereted, Z. G-t szereted, N. G-t szereted, M. S-t szereted, P. N. L-t szereted, P. S. Zs-t szereted, és Cs. Sz. A. is szeret téged, E. Z. is szeret téged, K. I. is szeret téged, K. E. is szeret téged, K. Cs. is szeret téged, Z. G. is szeret téged, M. S. is szeret téged, P. N. L. is szeret téged, P. S. Zs. is szeret téged, ebből meríts erőt, meríts erőt, jaj, nem megy, csak nehogy beleugorjak a Dunába, nehogy elmerüljek benne, pedig mennyire vonz a víz magához, gyere, gyere, gyere, susogja a Duna, ez a büdös ribanc.
A Dunát nőneműnek gondolom, s ha a magyarban volna hímnem és nőnem, akkor a Duna nőnemű volna, mert egy vérszívó ribanc ez a folyó, vért iszik, vért kíván, vért akar, ne szaladj el elölem, susogja a büdös kurva, de én csak rohanok előre a hídon, majd amikor átérek Pestre, gyorsan befordulok a Három Hollóba, innom kell egy sört, ott ül a Whistler mamája, és rám néz és összehúzza a szemöldökét, majd feláll, jaj, idejön, gondolom, imádom ezt a nőt, de most ne jöjjön ide, imádok vele beszélgetni, de most nem akarok, jaj, idejön, igen, tényleg idejön, s azt kérdezi, hogy: „nem vagy jól?”, erre csak a fejemet rázom, s szűkszavúan annyit mondok összeszorított szájjal, hogy: „nem”, többet nem merek mondani, mert félek, hogy ha kitátom a számat, akkor lehányom saját magammal a Whistler mamáját. Pedig máskor milyen jókat söröztünk itt E. Z. barátommal, a drámaíróval. Olyan, mint én: ha irodalomról van szó, akkor nem alakoskodik, őszinte ember. Méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak foglya vagy, méz, méz, maciméz, itt egy kicsi gyerekkéz, nincsen benne élet már, maciját sem fogja már, Whistler mamája csak néz rám, s nem szól semmit, csak megölel, de jó, de jó, de jó, de jó, hogy nem beszél, hanem csak megölel, úgy látszik, közelről ismeri Samuel Hobäläwantz urat, s tudja, hogy ilyenkor nem lehet vele beszélni, olyan szeretettel néz rám ez a nő, mint egy szent, nahát, az SZ, az N és a T betűkből nemcsak a SZÜNET szót lehet kirakni, hanem azt is, hogy SZENT, milyen szép ez, egy igaz és szent ember végtére is tényleg olyan, mint a szünet: kivonja magát az általános mindenségből, szünetet tart abban a tolongásban, ami a bolygón folyik. Ha a szentek rajta volnának a klaviatúrán, akkor ők volnának a szóközök, azaz nélkülük nem lehetne megformálni a szavakat. Sőt, az SZ, az N és a T betűkből kijön az is, hogy szint, ó, igen, a szentek valóban szintet lépnek valamiképpen, szintet lépnek és elemelkednek a földtől. Ezt a Három Hollóban egyszer elmeséltem E. Z.-nek, aki azt mondta, hogy az SZ, az N és a T azt is kiadja, hogy őszinte, ó, hát persze, a szintet lépő szentek valóban őszinték, őszintétlenül nem lehet szentnek lenni és szünetet tartani a létezésben. Adják már ide a sörömet, bassza meg, bassza meg, bassza meg, miért kell ennyit várnom, az első korsó sört azonnal felhajtom a pultnál, s gyorsan rendelek még egyet, hogy ne kelljen sorba állni újra, majd kiülök a teraszra, és reménykedem benne, hogy nem jár erre sem barát, sem ismerős, hátha a sör segíteni fog, nyomom be a számba, s érzem, hogy Samuel Hobäläwantz úr hátrébb feszül, nekinyomom az agyamnak, ki kellene préselni belőlem örökre magamat, de nem megy, aztán rohanok haza, s a kezem végig a szám előtt van, nehogy a halott ember kicsússzon a számom, az a fura érzés fog el, hogy ha kicsúszom magamból, akkor meghalok, méz, méz, méregméz, kicsi fiú, merre mész, nem megyek én messzire, csak az élet végire.
Gyógyszerek nélkül, ha éppen pörgős szakaszban vagyok, bármit megcsinálok. Ha azt kérik tőlem, hogy a Földről építsek gyaloghidat a Holdra, akkor nem is kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, csak az a kérdés, hogy az a gyaloghíd milyen színű legyen. Én lilát szeretnék, mert a mély padlizsánlila a kedvenc színem, abban a színben el tudok rejtőzni, a kékek és a pirosak viszont kivetnek magukból.
Az ilyen pörgős szakaszokban mindent el tudok képzelni a lehetőségeimről. Gitárfenomén is akartam lenni, kicsit sokba került, mert vettem egy Epiphone elektromos gitárt (Les Paul, vintage edition, 50 ezer forint), egy Cort erősítőt (CM15R, 25 ezer forint), egy Joyo Deluxe Crunch torzítót (18 ezer forint), minden szükséges kábelt (12 ezer forint) és hangológépeket (9 ezer forint), ez utóbbiakra azért volt szükségem, mert nincsen hallásom, és nem tudok gitárt hangolni, három hétig tartott a gitáros korszakom, utána eladtam az egész hóbelevancot, három hétig tartott a gitárőrület, minden nap több órát gyakoroltam, megtanultam tizenöt akkordot és többféle pengetéstechnikát. Nappal gyakoroltam, éjjel oktatóvideókat néztem, de miután a mániás pörgés véget ért, hozzá sem nyúltam a gitárhoz. Nem érdekelt. Miért is érdekelt volna? Nem játszom semmilyen hangszeren, nincs zenei hallásom, sőt, semmiféle muzikalitás nem szorult belém. Világos pillanataimban ezt jól tudom.
Egyik mániás szakaszomban testépítő is akartam lenni, s olyannyira komolyan gondoltam a dolgot, hogy alig pillantottam kettőt, már saját személyi edzőm volt, akihez egy belvárosi edzőterembe hetente háromszor jártam. Nagyon drága volt (személyi edző: havi 19 ezer; havi bérlet: 9 ezer), szerencsére ez sem tartott négy hétnél tovább. Mindenesetre eléggé komolyan vettem a dolgot: oktatóvideókat néztem az interneten, edzőruhákat és otthoni kézi súlyzókat vásároltam (Decathlon, 65 ezer), a lehető legpontosabban betartottam a táplálkozási szabályokat, fehérjedús ételeket – elsősorban csirkemellet – ettem, nem ittam alkoholt, és egész nap azon járt a fejem, hogy milyen követelményrendszereknek kell megfelelni ahhoz, hogy életem egész hátralévő részében sportos életmódot éljek.
Pár évvel korábban a sötétségből lakatos-zseniként születtem újjá: több mint 20 ezer forintot hagytam ott az OBI-ban egy délután, amikor lakatokat és különböző szerszámokat vásároltam annak érdekében, hogy képes legyek álkulcsokkal zárakat kinyitni. Napokig annak a lázában égtem, hogy ha elhagyom a kulcsomat, akkor majd fel tudom törni a zárat. Ehhez gyakoroltam különböző méregdrága lakatokon. Az interneten sok oktatóvideót találni a tolvajkulcsokról, sőt, még álkulcskészletet is lehet rendelni Kínából. Két hétig tartott, és akkor hagytam abba, amikor ráeszméltem: mániás szakaszban vagyok. Ez hajnal három óra felé lehetett. Az íróasztalnál ültem, és egy lakat kinyitásával piszmogtam, de nem akart sikerülni. Szerencsére eljött a pillanat, amikor kívülről láttam magamat: hajnal három óra van, odakint vaksötét, én meg egy asztali lámpa fényénél vakoskodva vacakolok egy lakattal.
Isten őrizzen tőle minden nőt, hogy mániás szakaszban valljak neki szerelmet. Meglepően hiteles lehet, hogy egy férfi heteken át a legforróbb és legszenvedélyesebb szerelem minden jelével elhalmoz egy nőt – csak a nő ekkor még nem tudja, hogy rövidesen nem fog ráismerni erre a forró és szenvedélyes szerelmesre. Nem tudja, hogy eljön majd a pillanat, amikor a szerelmes férfiből előbújik egy idegen, előmászik rejtekéből a halott ember, ránéz a szeretett nőre hidegen, s azt mondja neki: menj el, jobban jársz.
Úgy a nyakam köré tekeredett a próza póráza, hogy nem tudok szabadulni belőle. Kellett nekem ez az egész? Tízéves koromtól fogva arra készültem, hogy érettségi után Franciaországba megyek, nem is nagyon érdekelt, hogy milyen középiskolában szerzek érettségit, így kerültem egy kertészeti középiskolába, nahát, én meg a kertészet, röhögnöm kell. Az iskolában az órák alatt fejben verseket írtam, vagy a pad alatt verseket olvastam, sok-sok József Attilát, idővel pedig Petrit, a középiskolában egy osztálytársam csúsztatott oda nekem egy Petri-verset, a nagy októberit, ami Brezsnyev haláláról szól, micsoda vers volt, nem is értem, hogy került egy ilyen vers egy kertészeti középiskolába. Tizennyolc éves voltam, amikor az első írásom 1990-ben megjelent, és annyira boldog voltam, hogy nem mentem ki Franciaországba, hanem ontani kezdtem az újságcikkeket, riportokat, glosszákat, most 2023 van, uramisten, harminchárom éve már, hogy a nyakamon a póráz, megfojt az írás, RS, ezek az ÍRÁS mássalhangzói, de ebből az RS-ből nemcsak az ÍRÁS-t lehet kirakni, hanem azt is, hogy ÜRES, meg azt is, hogy RÉS. Milyen rémísztő az üres lap előttem, mintha nem én akarnám teleírni, hanem éppen fordítva, ő akarná, hogy írjam tele, ki vagyok neki szolgáltatva, elvesztem ebben a résben – de csönd.
Csönd, csönd. Csönd. Milyen csönd van most.
Hallgat bennem a halott ember, nem szól, csak gúnyosan figyel, aztán lép egyet előre bennem, majd még egyet, s lassan birtokba vesz, azt keresi, hogy hol van bennem a léthatár, hogy meddig mehet el, ó, milyen szép betűk ezek is: LTHTR. Ezekből ki lehet rakni, hogy LÉTHATÁR. És azt is, hogy LÁTHATÁR, azaz horizont és messzeség. A láthatár, a távolból felködlő, roppant és megállíthatatlan erő az, ami a fény útjába áll, és elsötétít a konténerek között mindent idebent.
Megint szedni kezdtem a gyógyszereimet, mert a megvonást nem bírtam, felpörögtem tőle, hogy megvontam az adagot magamtól. Mindenütt kémeket láttam magam körül, megfigyelőket, akik a pillanatra lesnek, hogy leszúrjanak. Mentem az utcán, és kényszeresen ismételgettem magamban, hogy: „ne nézzetek, ne nézzetek, ne nézzetek, ne nézzetek, ne nézzetek, ne nézzetek, ne nézzetek”, nem tudtam abbahagyni, előkaptam a telefonomat, úgy tettem, mintha valakivel beszélnék, és alig vártam, hogy hazaérjek és hanyatt vágjam magamat az ágyon, másnap telefonáltam a pszichiátriára, hogy időpontot kérjek, az asszisztens kuncogott, „nocsak, előkerült, kedves Zsolt?”, kérdezte, mire azt válaszoltam, hogy „még nem, de próbálkozom”.
Évek óta próbálkozom, hogy előkerüljek, a felszínre bukkanjak és levegőt vehessek végre, mondják már meg, hogy mi a bajom, mi a bajom, mi a bajom, mi a bajom, mi a bajom, mi a bajom, mi a bajom, ezt ismételgettem, és nem tudtam abbahagyni, de aztán kaptam időpontot, és elmentem a pszichiáterhez, és felírták nekem az altatókat, ó, ez is milyen szép, altató, altató, LTT, de hiszen az LTT-ből nemcsak azt lehet kirakni, hogy ALTATÓ, hanem azt is, hogy ÉLTETŐ, igen, a pszichiáter felírta nekem az éltető altatókat, elkezdtem újra a gyógyszerezést, és egy-két hét múlva jobban lettem, amit abból vettem észre, hogy az utcán már nem követett senki, az embereknek pedig nem három arcuk volt, hanem csak egy.
Megnyugodtam, lenyugodtam.
Végre nem kotorászott az agyam bugyrai közt a halott ember, hanem kussolt, meglapult, tudta, hogy ez nem az ő ideje, az ő ideje a hajnal, amikor a házak között kényelmesen keringőzik a szél, majd a fény előretör lassan, méltósággal és diadalmasan, a sötétség pedig hátrálni kényszerül, mint akire fegyvert fogtak – de miért is írom ezt? Méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak foglya vagy, méz, méz, maciméz, itt egy kicsi gyerekkéz, nincsen benne élet már, maciját sem fogja már… Honnan bennem ez a lefojtott agresszió? Soha nem bántottam senkit, és nem is tudnék, még egy szúnyogot is lelkifurdalással csapok agyon. Egyszer egy szerelmi vita hevében megütött egy nő, de nem ütöttem vissza. A halott ember üzente neki, nem én, hogy „menjen el”, nem én voltam, a halott ember beszélt belőlem, azt mondta a nőnek, hogy: „menj el, nem akarlak látni soha többé”, mire a nő megütött, én pedig hagytam magamat, a két karomat ösztönösen leszorítottam a testemhez, és hagytam, hadd üssön a nő, végtére is megérdemeltem, pontosabban megérdemeltük, én és a halott ember legbelül.
HLL: bből a három betűből ki lehet rakni azt a szót, hogy HALÁL, és azt is, hogy HELL, de ennek még nem jött el az ideje, a halál még várhat, álljon meg a túlsó sarkon, szívjon el egy-két cigarettát, nézegesse kicsit az okostelefonját, de ne induljon még, ne jöjjön el értem, csak hadd intsek neki oda megjátszott lazasággal, helló, halál, nahát, lám csak, a H és a két L kiadja azt a szót is, hogy HELLÓ.
De a halál ügyet sem vet rám, a hátát a falnak veti, s lassan eregeti a füstkarikát, bőrkalapja van, és kecskebőrből készült bekecse, hát ilyen a halál, egy kalapos, bőrbekecses embernek öltözött vadász, HELLÓ, HALÁL, mondom neki, hát feljöttél a pokoli világból, körülnézel, milyen idefent?
De nem köszön vissza, miért is tenné, nem jött el az ő ideje még, engedi, hogy továbbmenjek, nem tartóztat fel, nem tartóztat le, nem rak rám bilincseket, hát hazaérek, és élek, élek, s ledőlök az ágyra, ó, milyen csönd van, ó, milyen sötét van, ó, mennyire jó egyedül lenni, méz, méz, méregméz, kicsi fiú, merre mész, nem megyek én messzire, csak az élet végire, s ahogy fekszem, érzem, hogy a halott ember már nem akar kicsúszni belőlem alul, hanem egy darabig moccanatlan hever az arcomon, aztán lassan visszasüllyed oda, ahonnan felúszott, az alsó tudat zavaros szennyvízébe, abba a büdös csatornahálózatba, amit a tudomány tudatalattinak nevez, roppant helytelenül amúgy, mert a tudat alatt nincsen semmi, az úgynevezett tudatalatti igazából a felszín alatti réteg, a felszínen ott lebegek én, aki fehér és üres lap vagyok, s akit az áramlat erre-arra sodor, de a felszín alatt is én vagyok, pontosabban: a szennyvízben úszkáló halott ember vagyok, aki át akarja venni a hatalmat a test fölött, amibe mindketten beleszülettünk, de a születésünket csak én éltem túl, ő nem, de honnan jött ez, honnan jött ez a betegség, miért kapott el és miért vágott egy életre a földhöz? Azt mondják, ennek genetikai oka van, mármint annak, hogy az ember bipoláris depressziós, magyarán: én ezt örököltem, a felmenőim között talán minden generációban lehetett valaki, aki saját magától szenvedett, s akit csak a halál váltott meg a szenvedéseitől.
A Sánta Istenségtől örököltem a bajt, ezt felnőtt koromban tudtam meg, de sejtettem gyerekkoromtól fogva már, a Sánta Istenség nemhiába mondta nekem, amikor tizenkét éves voltam, éppen tizenkettő, ez az egyik kedvenc számom, nemhiába mondta nekem a szobámban a fekete égből fehér füstfelhőbe és kék villámokba burkolózva megjelenvén, hogy: „soha ne csinálj gyereket, mert neked rossz a véred, hiszen te az én véremet örökölted”, ezt zúgta és mennydörögte a Sánta Istenség a fekete égből fehér füstben megjelenvén előttem.
„Nekünk rossz a vérünk, ezt vésd jól az agyadba.”
És én belevéstem, mert szófogadó gyerek voltam, nem akartam, hogy megöljenek minket, ezért voltam szófogadó gyerek, rémálmok kínoztak, német fegyveresek üldöztek, meg akartak ölni, de vajon miért kell egy tizenkét éves gyerek vállára ekkora terhet rakni, miért kell egy tizenkét éves gyereket a rossz vérről szóló mondattal agyonnyomni, a Sánta Istenség tette ezt velem, az STN vagy a STN, az ISTEN vagy a SÁTÁN, bármelyikük lehetett, mert az S és a T és az N mind a kettőt kiadja, milyen kifejező és szép a magyar nyelv, Isten vagy a Sátán, bármelyikük leteríthet, elétek helyezek a mai napon áldást és átkot, ez Mózes ötödik könyvében van, méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak foglya vagy, méz, méz, maciméz, itt egy kicsi gyerekkéz, nincsen benne élet már, maciját sem fogja már, méz, méz, méregméz, kicsi fiú, merre mész, nem megyek én messzire, csak az élet végire, és most itt fekszem az ágyban napok óta, és nem akarok akarni, nem akarok emberek közé menni, nem akarok senkivel beszélni, nem tudok zsinagógába menni, nem akarok közösségbe menni, mert szégyellem magamat, félek, ha rám néznek, nem engem látnak, hanem a halott embert belül.

Kalligram Kiadó, Oldalak száma: 197, Megjelenés éve: 2023