A Mester és Tanítványai III. kiállítás vezércsillaga Drozdik Orsolya, a feminista képzőművészetet itthon és külföldön egyaránt hangsúlyosan befolyásoló alkotó, valamint Csalánosi Mária, Süttő Anikó, Oláh Orsolya és Takács Anett, akik a Drozdik osztály égisze alatt indították el pályájukat a Magyar Képzőművészeti Egyetemen.
Tudják-e, hogy honnan ered az „égisz” kifejezés? Az égisz vagyis aigisz a homéroszi mondakörben Zeusz pajzsát jelentette, amit gyakran kölcsönadott legtöbbre tartott leánygyermekének, Pallasz Athénének. A pajzs védelmet és hatalmat adott viselőjének. A kedvelt leánygyermek először játékszernek tekintette az oltalmazó eszközt, később maga fejlesztette tovább és helyezte el rajta a Perszeusztól kapott Medúza főt is. A legtöbben Athéné pajzsaként ismerik az aigiszt, eredetét nem mindenki kutatja. Egy ajándék, amit az istennő tökéletesített, végül pedig egyik fő védjegyévé és erejének forrásává vált. Az égisz jelentése: védelem, pártfogás. Ebben a történetben azonban nem csak egy szülő-gyermek viszonyt fedezhetünk fel, hanem a tapasztaltabb embertől érkező adomány jelentőségének felfogása és saját tudásunk szerinti tovább formálása, építése is kiolvasható belőle. Az oltalmazó pajzs sok mindent jelenthet ebben a történetben: lehet a felkészítés, a megküzdési stratégiák, valamint az eszközök átadása, amely ebben az esetben a mennydörgés és villámlás irányításának tudása volt. És persze az oltalmat a vereség elszenvedésétől. Kevesen tudják, hogy az aigiszt nem mindig harci pajzsként ábrázolták, a szó tulajdonképp az alapanyagára, a kecskebőrre utal, ezért sokszor palástként jelent meg, amely az istennő vállán függött, hasonlóan Herkules oroszlánbőréhez. Ebből máris kiérezhető az oltalmazásnak és az erővel való felruházásnak egy kevésbé harcias vetülete, hiszen az erő nem csak harci szerszámokban nyilvánulhat meg. Ez a gesztus a mai kiállítás apropóján is fontos, hiszen egy olyan komoly pálya, mint a képzőművészé, erős felkészültséget és küzdeni akarást is igényel. AZ ÖSSZES KÉP: Részlet DROZDIK Orsolya és tanítványai kiállításából, 2023, Budapest, Pince Galéria
A Drozdik-osztály szempontjából azonban egy másik istennő volt meghatározó: a tanítványok első feladata önmaguk megfestése volt Vénuszként, valamely művészettörténeti példa mentén. Ezzel nem csak egy egyszerű parafrázis-gyakorlatot kaptak, hanem az önértelmezés lehetőségét, az 'én' ábrázolásán és a nők reprezentációján való gondolkodás feladatát. A Vénusz-ábrázolások a feminista művészet egyik alapvető példájának is tekinthetők arra vonatkozóan, hogyan sajátította ki a férfi tekintet a női test reprezentacióját a művészetbeb. Erről szólnak Drozdik Orsolya itt látható munkái is, melyeken ikonikus barokk-kori Vénusz-ábrázolások részleteit használta fel és készített belőlük az érzékiséget, azon keresztül pedig a nők tárgyiasításának kritikáját hangsúlyozó variációkat.
Drozdik Orsolya Orshi hatása a hazai képzőművészetben elvitathatatlan. A feminista művészet hazai beágyazását nem csak alkotói praxisában valósította meg, de elméleti szövegein keresztül is előmozdította. 2005 és 2016 között tanított a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol oktatóként és a Gender Ecset kiállítássorozat szervezőjeként is platformot teremtett a feminista művészet kibontakozásának. Ezek a tárlatok a férfitekintet (male gaze) által uralt művészeti hagyományt kísérelték meg áttörni, érzékenyítve ezáltal a kiállító MKE-s hallgatókat, vagyis a képzőművész közösség legújabb résztvevőit, saját alkotói motivációik megfigyelésére. Ez nem egyszerűen a nők reprezentációjának átértékelését jelentette, de a patriarchális viszonyok felszámolását is, amely minden megnyitón egy alkotó-performansz keretében is megnyilvánult. A ritmusfestészet keretében belül egy hatalmas papírra festett egyszerre nagyságrendileg 10-20 diák, akiknek lehetősége volt az egyenlőség jegyében megosztani a vásznat. Tanítványai közül sokan sajátították el azt a fajta érzékeny nézőpontot, amivel Drozdik dolgozik, de ahogy látjuk a most megjelenő kiállítás anyagán, a nőművészeti törekvés természetesen nem volt elvárás a tanulóktól – annak ellenére, hogy a drozdikosokat mindig feminista növendékkeként tekintették. A mesterével most bemutatott négy művész egy generációhoz tartozik, Drozdik egyetemi oktatóként töltött utolsó évfolyamaiból kerültek ki. Három kimondottan különböző formanyelvet képviselnek, ami megnyugtató, hiszen egy jó mester nem a saját lenyomatát hagyja tanítványai vásznain és művein. Takács Anett egyfajta térbeli festményekként definiálható, nagyméretű, absztrakt-geometrikus vászon-objektjeinek végtelenül letisztult, minimalista orientáltsága az, amely talán a legnagyobb különbözőséget mutatja a kiállított munkák között. Nem csak a figuratív-nonfiguratív ellentétén keresztül, hanem abban a tekintetben is, hogy a többi műben a szubjektum involváltsága sokkal inkább megmutatkozik. Takács Anett műveinek érzékenysége, a feszes struktúra ötvözése a matéria sérülékenyebb, organikusabb minőségével adja meg az alkotások sajátosságát. Süttő Anikó, Csalánosi Mária és Oláh Orsolya itt bemutatott alkotásai másfajta térrendszerekkel, épületekkel foglalkoznak, melyek hol szimbolikus szempontból, hol az individuális tapasztalatok, emlékek helyeiként artikulálódnak.
Szimbolikusak például Oláh Orsolya vár képei. Ahol a színes, bájos, kertvárosi barbie baba világ kerül kontrasztba egy folytogató hatalom jelenlétének érzékeltetésével. A vár, mint mitikus és egyben történelmi hely jelenik meg a festményeken, erődemonstráló és oltalmazó erőd funkciójában egyszerre, de mindkét esetben a megközelíthetetlen szilárdság ridegsége, a melankólikus elzártság sugárzik belőle, ahonnan az értelmezés sokfelé elkalandozhat.
Ehhez képest Csalánosi Mária művein az otthon, annak melegsége és szeretete jelenik meg akvarell képek formájában. Egy már-már idillikusnak nevezhető, fénytől átjárt, mégis emberléptékű környezetet láthatunk alkotásain. A pandémia alatt született képek egy vágyott albérlet légkörét idézik meg aprólékos részletességgel, mint egy eltűnt harmónia, az otthonosságérzet nyugalmának megidézésével. A bezártság alatt teljesen más viszonyunk alakult ki otthonunkkal, sokkal inkább saját testünk meghosszabbításává vált annak minden zuga. Ennek értelmében Csalánosi a saját terét, valamint a barátai révén ismerőssé és szinte sajátjává vált otthonokat ötvözi a fantázia vágyaival. A festményeken megjelenő fekete téglalapok pedig tolakodóan és zavarbaejtően világítanak rá a külvilág megsemmisülésre, kizárására.
Süttő Anikó otthonképei ennek szinte ellentettjeiként is tekinthetők: az otthonos rendetlenség Csalánosi képeiről Süttő festményein káoszba és zűrzavarba csap át. A rendkívül részletgazdag, grafikus igénnyel megalkotott képeken a körvonalak kuszaságából előbukkanó, ismétlődő motívumokkal operál, amely a gyermekkor és az „édes élet” kellékeiként jelenlévő sütemények és játékok, valamint az azokat ellepő patkányok örvényeként artikulálódik. A rágcsálók mint az akár illuzórikusként is értelmezhető idill megrontóiként vannak jelen művein, úgy is mondhatjuk, hogy a bennünk működő démonok megtestesítői, amik kétségeket támasztanak a boldogság és a gondatlanság vágyott elérésére vonatkozóan. Süttő maga mint a felnőtté válás belső dilemmáinak metaforájaként tekint a Fészekrakás c. sorozat darabjaira, ahogy az itt látható Ütemterv című installáció is tekinthető a felnőttkor leterheltsége és a gyermekkor szabadsága és játékossága között feszülő ambivalens hídként.
A műveket tekintve érezhetjük, hogy a szellemi műhely mellett a sokszínű technikai tudás átadása is nagy szerepet játszott Drozdik oktatói praxisában, aminek fontossága mellett sokszor hajlamosak vagyunk elmenni. A precizitás és a koncentráltság mind az elme, mind a kéz tekintetében helyén kell, hogy legyen. A kreativitás és a kritikusság mindkettő tekintetében elengedhetetlen, ahogy a mesterként való gondolkodás esetében is. Reméljük, hogy ezt minél több mester és tanítványai kiállításon viszontláthatjuk.
