Az egész történet origója a 2016-os Ball.Room projekted volt.
2015-ben az Oxford Dictionaries bejelentette, hogy az év szava a sírva nevető emoji, ez pedig ráébresztett, hogy milyen gyorsan változnak a kommunikációs szokásaink a digitalizáció hatására. A "pre-emogramok" erre a jelenségre adott reflexiók: csak annyi történt, hogy betűkből és írásjelekből arcokat terveztem, amelyekhez az online kommunikációban mindennap használt betűtípusokat használtam fel. Ezek sárga labdákra kerültek fel, amelyeket a Design Terminál előtti pavilonban állítottam ki: mindenki hazavihetett egy ilyen labdát, ha ott hagyott cserébe egy valódi szót.

Hogy került át ez az egész projekt Ázsiába?
Amerikában nyaraltunk, pont alkotói válsággal küzdöttem, amikor megkerestek Koreából, hogy ezt az installációmat kitennék a Gwangju Design Biennálé főpavilonjába. Ekkor már kibővült a korábbi koncepció: a Ball.Room.-ban a látogatók megtapinthatták a labdákat, játszhattak velük, míg a másik teremben tizenhárom túlméretezett emogram sorakozott, tizenkettő felfújva és egy leeresztve, aminek az arcán az I’m so sorry felirat volt olvasható. Ez a figura kvázi elnézést kér azért, mert nem tökéletes: vele reflektáltam arra, hogy a mai társadalomban nincs helye a hibának.

Mi volt az installáció üzenete?
Az írásbeli kommunikációt rajzokkal, majd azokat egyszerűsítve piktogramokkal kezdtük. Ezek jelekké egyszerűsödtek, aztán fokozatosan kialakultak a mai ábécék. A kilencvenes években megjelentek az írásjelekből betűkből készült hangulatjelek, ezekből pedig kialakultak az emojik, ami mára ez egy univerzális nyelv lett. Erre a kommunikációs jelenségre próbáltam rámutatni, arra, hogy ezekkel a kétdimenziós sárga arcokkal próbáljuk jelezni a leírt szöveg jelentését. Néha a szavakat is elhagyjuk, és csak ezekkel a kis ikonokkal generálunk válaszokat. Én egyszerűen csak visszahelyeztem a szavakat az arcokba, amivel többletjelentést adok egy-egy emogrammnak.

Hogy lett ebből aztán kiállítás?
Közvetlenül a covid előtt kaptam egy felkérést a dél-koreai Lotte Gallery-től, hogy összerakhatok egy solo show-t, amit már sokkal pontosabban meg kellett tervezni. Itt a felfújt figurák mellett már szobrok is készültek, valamint ezek a fejek, amelyek egy része festett, másik része pedig nyomtatott volt, tapétaszerűen beborítottak egy teljes falfelületet.

Ezzel tulajdonképpen pont úgy kérdeztek rá a művészetfogalomra, ahogyan annak idején a csótányaim tették a Műcsarnokban: mi a különbség a nyomtatott és a festett minták között? A festett művészet, a nyomtatott dekoráció? Vagy megférhet-e ez a két minőség egyben?

A kiállítás másik része pedig a LOVE field volt, ami szintén a művészet és a design közötti határokat feszegette. A magasra nőtt gyepet megidéző installációt plüsselemekből hoztam létre, amelyek taktilis érzeteket váltottak ki a nézőkből, akik egy útvonalon végighaladva megérinthették ezeket a rudakat. A kiállítás végül a saját tipográfiámból összerakott, folyton forgó LOVE szoborban végződött, ami Robert Indiana művére utalt, ugyanakkor a szeretet örökérvényűségét hirdette. Ennek a tipofráfiai szobornak az ihletője a tánc volt, olyan ez mint egy balerina, ami kecsesen forog körbe-körbe.
A műveidben nagyon sokszor rákérdezel a műalkotás fogalmára, de hogyan tekintsünk a te munkáidra?
Nehéz besorolni a tevékenységemet, hiszen mindig holisztikusan gondolkodom, a legtöbb munkám billeg a képzőművészet, a grafika és a tipográfia határán, de valójában arra törekszem, hogy komplex élményt kínáljak a látogatónak. Sok kiállítás esetében a múzeum shop kínálatát is én alakítottam ki, valamint terveztem már pop-up kávézót is, ahol a felszolgált kávé habján is emogramok tűntek fel. Ebben a térben szerepelt egy 3.5 méter magas, duplaarcú emogram is, ami folyamatosan forgott, hol a pozitív (happy), hol a negatív (lonely) arckifejezését villantva fel, így emlékeztetve a nézőt az élet körforgására, amit ugyan próbálunk a Keep Smiling-érzéssel leírni, de valójában a saját történetünket a rossz dolgok is formálják.

Hogyan bővült ez a történet?
A kiállítást követően számos kollaborációm elindult, terveztem cipőt a Skechers-szel és egy teljes cipőkollekciót egy milánói designerrel, születtek popartot idéző artprintek, art toyok, még több helyen szerepeltek a munkáim, de még mindig nem tudtam pontosan, hogy mit szeretnék kezdeni ezzel az egésszel, viszont teli voltam ötletekkel. Aztán egyszer csak éreztem, hogy festenem kell: formára vágott lapokra, vakolatszerűen kezdtem el fehordani a műanyagfestéket, ami érdekes felületeket adott ki. És ahogy ezekkel a művekkel haladtam előre, úgy érkezett a megkeresés a koreai Versi Art Museumtól, hogy egy önálló kiállítást szeretnének csinálni nekem, ahol az emogramok mellett a szobraim, a festményeim, az objektjeim és az installációim két szinten kaptak helyet. Ilyen műtárgyak kerültek aztán a Beijingi 798 Art Zone-ban található E03 Gallery-be és a mostani tárlatra is, ami az eddigi legnagyobb szereplésem: a kínai Kulangsu Center for Contemporary Art nevű intézményben láthatók októberig. A cím ugyanaz, mint a korábbiak esetében: Kiss Kiss Bang Bang.

Mesélj kicsit a festményekről, milyen kompozíciókat csinálsz?
Az első festményeim a Love feliratot viselő objektek voltak, valamint a Like Magnet installációm is már festve volt. Erre lehetett feltenni a lájkjeleket és szíveket ábrázoló mágneseket. Aztán egyszer csak jött az ötlet, hogy ezt a technikát is tovább lehetne gondolni, az üzenetet pedig kitágítani. A friss munkákon lényegében a gyerekkorom festem meg, a kilencvenes évek játékait, például a Tamagochit vagy a Tetrist, amelyekkel én is előszeretettel játszottam. Tematikailag és látványvilágukban tehát a poparthoz közelítenek ezek a munkák, a Mickey Mouse kezeire emlékeztető tenyerek utalnak rám (hiszen végülis ő is Miki), ugyanakkor megidézik a kilencvenes évek ikonikus mesefiguráit is, és a konzolokra is emlékeztetnek.

A munkák azonban társadalomkritikus hangon szólalnak meg, hiszen reflektálnak a realitás és virtualitás disszonáns helyzeteire: egy játékon belül teljesen normálisnak gondoljuk, hogy háborúzunk, harcolunk, pusztítunk.

Némelyik munka pedig a játékfüggőségre adott válasz: azt állítják, hogy olykor már nem is vagyunk képesek igazán jelen lenni a valóságban a digitalitás olyannyira az uralma alá hajtja az egyént. Emellett általánosságban ezek a munkák utalnak arra, hogy a másik iránti empátia mintha teljesen kiveszett volna a korunkból.

A mostani kiállításon az emogram szobraidon kívül más plasztikák is láthatók.
Ez az Infinity Hug nevű sorozatom, ami egyszerre idézi meg a gordiuszi csomót, miközben az egymás iránti szeretet végtelenségére, elvághatatlanságára is utal. Kétféle mintával vannak megfestve az egyes részek, nem tisztázott, hogy férfiakről vagy nőkről van szó, ami az LMBTQ jogok melletti kiállásként is értelmezhető.

Mit akarsz tulajdonképpen mondani a munkáiddal?
Azt gondolom, hogy három állítás az, ami körül cirkulálnak ezek a művek. Az első, hogy a mai társadalomban teljesen lebutítottuk az egymással való kommunikációt, már nincsenek árnyalt és mély beszélgetések, csak felszínes csevejek. A másik gondolat a szeretet fogalmának kiüresedése:

ma már megelégszünk a rajongással és a lájkgyűjtéssel, a valódi érzelmek, mintha teljesen kivesztek volna a társadalmi viszonyrendszerekből.

A harmadik koncepció pedig a tömegemberré válás problémája: az, hogy ma már minden és mindenki egyforma, aki pedig kicsit is eltér az átlagtól, annak elnézést kell kérnie. Ugyanakkor a munkáimmal folytonosan rákérdezek a digitalitás és realitás összemosódására is.

Hogyan néz ki a mostani kiállítás?
Nyolc termen sétálhatnak végig a látogatók, van egy bevezető tér, aztán következik egy szoba az emogrammokkal és a Ball.Room. majd a Love Area. Itt látható a háborús triptichonom, amelyeken különféle női és férfi szuperhősök verekednek és harcolnak egymással, miközben a képek címe a szeretetre utal: I love you, I love you too, I love you so much. A triptichonnal szemben pedig egy bomba emogram aminek az arcán a PEACE olvasható. Ezután jön a Game sorozat, ahol a festményeim láthatók, vmajd egy kis szoba két tipográfia alapú objekttel, egy Social Media Room és egy HOPE nevű installáció, ahol szétdobálva fekszenek plüss figurákra hasonlító HOPE arcú emogram babák, amik felett egy a játékautómatákból ismerős fém kar függ. Az Ending Hall egy óriási Love mintával búcsúzik a látogatótól.

Mi foglalkoztat aktuálisan?
Egy nagyon izgalmas projekten dolgozom éppen: itthon egy egészen különleges mellékhelyiséget tervezek, ami túllép a hagyományos mosdó fogalmán. Nem csupán belsőépítészetileg és grafikailag lesz érdekes, hiszen a térhez kapcsolódik egy mini múzeum, egy galéria és egy szuvenírshop is.