Komoróczky Tamás: Lullaby (részlet), 2004, videó, loop, 4', Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest jóvoltából
I don't care – mutat a Ludwig Múzeum egy pixeles képkockát a médiaművészet egyik vadócától, Komoróczky Tamástól. A képkocka, ami persze már rég nem „képkocka”, hanem digitális adatcsomag, de az egyszerűség kedvéért maradjunk az analóg filmes kifejezésnél, szóval a képkocka a Lullaby című párperces videóloopból való, amit Komoróczky még Berlinben készített 2004-ben, a kor színvonalának megfelelő kamerával. A rossz felbontású kép zajos, szellemképes, a színek szétcsúsznak, a pixelek széteső árnyékokat vetnek az üres helyszínekre. Komoróczkyt sosem a tökéletesre csiszolt hi-tech érdekelte, hanem a sérült, roncsolt digitális felületek.
I don't care.
Közben meg ma épp ez a nyers digitál vintage, ami bizsergeti a vizuális jóérzés-központunkat.
De a kortárs muzeológusnak nem az a dolga, hogy örüljön az épp újra izgalmassá váló vizuális ingereknek, hanem hogy megőrizze a műtárgyat autentikus formájában az utókornak. Ez pedig az „újmédia” műveknél nem egyszerű. Mi egy '73-as performanszról készült sistergő VHS-szalag bemutatásának az autentikus módja? Vagy ér-e lecserélni egy sóhajtozó pamlag hangtechnikáját az 1996-os ágyinstallációban? Mi lesz majd, ha nem gyártják többé azt az írásvetítőt vagy azokat a neoncsöveket, amiket egy konceptuális művész beleépített a médiamunkájába valamikor a 2000-es évek derekán?
Tót Endre: TÓTalJOYS, 1975–1976, videó (performansz-dokumentáció), Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest jóvoltából
St.Auby Tamás: Véres film, 1968 – 2010, filmtekercs, tyúkvér, filmtekercs tároló doboz, szigetelőszalag, papír, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest jóvoltábólA Ludwig Múzeum Mentés másként... kiállítása ilyesmi kérdésekre keresi a választ. És tényleg keresi, ez nem csak retorikai fordulat, hanem pár művészt valóságosan is meginterjúvoltak arról, hogy a jövő restaurátorainak mire kell majd odafigyelniük az egyes alkotásoknál. Ezek pedig nemcsak a raktárosok senkit se érdeklő belügyeit érintik, hanem sokszor a konceptuális, illetve újmédia művészet lényegét. Állunk például St. Auby Tamás legendás '68-as Véres filmje előtt, ami egy fémdobozba zárt celluloidtekercs tyúkvérrel gazdagon meglocsolva, és tudjuk, hogy ezt nem nézni kell a moziban, hanem érteni, olvasni és átérezni – objektként. Waliczky Tamás bűbájos örökzöldje, a totyogós kisgyerek köré torzított animációs gömbperspektíva (a '90-es évek hajnaláról) pedig jól működik bármilyen gépen, kőkorszakin vagy saját laptopon, csak legyen hozzá monitor:
Hajas Tibor egyik filmje (Az éjszaka ékszerei) tankönyvi példaként illusztrálja, hogy az újmédia modern kellékei mennyire sérülékenyek. A szalagos videómagnóra rögzített darabot a végső megsemmisülés előtt még a C3 mentette meg – digitalizálva – az utókornak. Most is perceg, kattog és ugrál, de épp meg lehet nézni. A digitális művek még nem tartanak itt. A húszéves pionír netes művek még simán futnak, ahogy a legtöbb videóvetítés is zavar nélkül működik. Ettől még egyszer kétségbe fogják ejteni a jövő IT-s muzeológusait, de ez legyen az ő bajuk. Mi addig is élvezhetjük a kopott bájú újmédia műveket a Ludwigban.
I don't care.
Hajas Tibor: Az éjszaka ékszerei, 1978, videó, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest jóvoltából
