Szabó Ádám szobrász legújabb szobrai közül a három füstöt okádó gyárkéményre a Képzőművészeti Egyetem Epreskertjének Parthenon Fríz termében bukkantam rá. Kíváncsi lettem a többi munkájára. A nem-anyag anyagban történő megfogalmazása amúgy is izgalmas téma, és – mint kiderült – a középgenerációs szobrász régóta ebben a műfajban utazik.
Szabó Ádám: Szemétégető, 2014, vas, gyapjú, 85×201×100 cm
© a művész és az Inda Galéria engedélyével
Az Inda Galériában rendezett új kiállításod címe: Camelot? Csak egy makett. Az utóbbi érthető, hiszen a kiállításon szereplő friss objektjeid, illetve szobraid végletekig egyszerűsített épületeket és hegyvidéki tájakat ábrázolnak füstbe burkolózva. De miért Camelot?
Ez egy idézet a Gyalog galoppból, és nagyon örültem neki, amikor beugrott. Egyfajta kiszólás a filmben (több ilyen is van benne), amikor a díszlet leleplezésével valójában a valóság és a film által megidézett illúzió viszonya tárul fel vicces formában. Valami hasonló foglalkoztat engem is, ráadásul ezeknél a munkáknál próbálok egyensúlyozni a makett, a terepasztal és a szobor között, ezért meglehetősen idevágónak éreztem.
A tájjal, a természettel, az abban megnyilvánuló jelenségek lassú változásával már korábbi munkáidban is foglalkoztál. Ilyen volt a korai Fű és Eső (2003), majd 2004-ben a Kanyon. A változó anyagok után most az immateriálist vizsgálod. A megfoghatatlant idézed szilárd anyagban, s míg a makettek jelzésszerűek, füst-formáid szinte naturalisztikusak. Művészeti témaként mit jelent számodra a füst?
Az utóbbi két évben sokat füstölögtem mind átvitt, mind valódi értelemben. Szobrászilag izgatott, miként lehet megragadni az illékony, ám rendkívül plasztikus füstöt, gondolatilag pedig az, hogy mennyire ellentétes tartalmak társulnak hozzá. Mindezt tovább fokozta, hogy a megvalósult műveknél különös módon találkozott a fa, kő vagy fém a gyapjúval vagy vatelinnel. Az előbbiek határozottságot, befejezettséget, maradandóságot és állandóságot sugallnak, az utóbbiak inkább véletlenszerűnek, pillanatnyinak, meghatározhatatlannak hatnak. Ezek az ellentétek a szobrokban – a különféle mértékű léptékváltásokat is idesorolva – hol mulatságosnak, hol ijesztőnek, de általában kissé melankolikusnak tűnnek.
Szabó Ádám: Helyzet, 2015, video loop, 9'34"
© a művész és az Inda Galéria engedélyévelA humor állandó jelenléte mellett fontos tapasztalata az elmúlt időszaknak, hogy a korábbi, inkább elméleti, konceptuális beállítódás mellett egyre nagyobb szerepet kapnak munkáimban az érzelmek és hangulatok. Gondolatilag pedig a füst asszociációi izgatnak, hiszen a békésen, barátságosan gomolygó jelezhet lakott helyet, a gyárkéményből kiáramló azonban inkább baljóslatú és nyilvánvaló esztétikuma mellett is elsősorban a környezetszennyezést juttatja eszünkbe. Mást sugall a cigaretta füstje és mást a vulkánból előtörő por- és gázfelhő, más a kialvó tábortűz füstje és más a csatatér felett szálló füst.
A kiállított művek közül a füstöt ontó gyárkéményt megjelenítő videóinstallációd készült elsőként. Milyen élményanyag hatására született, mi inspirált?
Konkrétan az újpesti szemétégetőt használtam modellként, mert megtetszett annak játékos, lego-szerű tömbje. De annyi képi információ vesz körül, hogy gyakran magam sem tudom eldönteni, melyik a „sajátabb” élmény, az, amit valóban átéltem, vagy amit láttam valahol filmben, fotón, interneten. A videóinstallációban számomra az volt a fontos, hogy a nézőt bevonjam a munka terébe. Az egymással szembeni falakon két, egymással tükörszimmetrikus, végtelenített vetítés fut: az egyiken nappali fényben egy makettszerű gyár kéményéből ömlik lassan a füst, míg a másikon ugyanez a kép, csak éppen ellenfényben, naplementében. A változás folyamatos, mégis állandó; a két történés ugyanaz és mégsem. A füst egyszerre riasztó és esztétikus, a gyár makettszerűnek, a füst viszont realisztikusnak hat.
Szabó Ádám: Felhő I., 2014, márvány, vatelin, 36×61×21 cm
© a művész és az Inda Galéria engedélyével
Szabó Ádám: Felhő III., 2014, mészkő, vatelin, 12,5×50×50 cm
© a művész és az Inda Galéria engedélyévelEzt követően csak szobrokat készítettél. Hogyan jutottál vissza a hagyományos művészeti kifejezés, a szobrászat tárgykörébe? Milyen anyagokkal dolgoztál?
Ezen a kiállításon van minden, mint a búcsúban: bádog, vas, kő, fa, gyapjú, vatelin, moha, ezüst, illetve fotó és videó. Nem gondolom, hogy valaha is eljöttem volna a szobrászat területéről. Számomra ez meglehetősen tág terep, ahol a kedvemre csatangolhatok és mindig az adott témához, ötlethez keresem meg a megfelelő anyagot, technikát vagy formát. Kifejezetten szórakoztat, ha belekóstolhatok valamilyen új anyagba, technikába, márpedig saját magam szórakoztatása nélkül a dolog nem megy, hiszen akkor csak az izzadtság maradna. A lehetőségek tárháza akár végtelen is lehetne, nekem viszont erős korlátaim vannak: a saját hajlamaim, neveltetésem, képességeim korlátoznak, ezért minden olyan kísérletem, ami arra irányul, hogy kívül kerüljek, eleve kudarcra van ítélve. Amikor azt gondolom, hogy na most aztán valami sosem voltat, újat csinálok, utólag mindig kiderül, hogy az is szépen illeszkedik a sorba. Ugyanakkor, ha nem hinnék abban, hogy vannak még felfedezetlen területek, akkor hagynám a fenébe az egészet.
Szabó Ádám: Tájkép II., 2015, vas, vatelin
© a művész és az Inda Galéria engedélyével
