Kocsis Katica esztéta megnyitóbeszéde:

Kováts Nikolett képei előtt állva újra és újra ugyanaz a kérdés tér vissza bennem: miért érezzük bennük ennyire erősen a test jelenlétét? Egy figurális mű esetében gyorsabban megszületne a válasz: látnánk az alakot, a körvonalait, felismernénk a mozdulatait. Ha azonban körbenézünk ezekben a terekben, nem találunk felismerhető emberi figurát. A testi jelenlét mégis szinte tapintható.

„A testem az edényem, tapasztalataim archívuma. A szeretet, a fájdalom, a küzdelem, a győzelem és a rejtély könyvtára” – mondja Sophie Lewis. Az eredeti angol vessel szó egyszerre jelent edényt, és tágabb értelemben hordozót is. Ez a kettősség fontos: valamit magában őriz, miközben át is viszi egyik helyről a másikra. A testünk is így tartja magában és közvetíti mindazt, amit átéltünk. Merleau-Ponty fenomenológiája rokon gondolatból indul ki. Nem kívülről szemléljük a környezetünket, hanem a testünkön keresztül érzékeljük: innen nézünk, mozdulunk, emlékezünk és gondolkodunk. Minden tapasztalatunk eleve megtestesült tapasztalat.

Kováts Nikolett festészetében a test nem egyszerű közvetítő egy már kész gondolat és a vászon között. A gondolat nem előzi meg teljesen a gesztust: részben magában a gesztusban, festés közben formálódik. A test jelenléte így három, egymásba kapcsolódó szinten követhető végig: az alkotás aktusában, a festmény anyagában és a néző érzékelésében.

A jelenlét először az alkotó testében van jelen: az ecsetvonás irányában, a mozdulat lendületében és megtorpanásában, a kéz nyomásában, a súlyáthelyezésben, a légzés ritmusában és abban, ahogyan a festő teste az anyag ellenállására reagál. Kováts széles ívei és hosszú, függőleges gesztusai nem pusztán a kéz, hanem az egész test mozgását sejtetik.

Innen nézve válik érthetővé Harold Rosenberg gondolata is, aki az akciófestészetről írva a vásznat a cselekvés színterének nevezte. Kováts maga is úgy fogalmaz, hogy festészetére előadóművészetként tekint. Ezt nem szó szerinti, közönség előtt zajló performanszként kell értenünk. A festés performativitása abban rejlik, hogy a kép magában az aktusban jön létre. Minden mozdulat új helyzetet teremt, amelyre a következőnek válaszolnia kell. A vászon így egyszerre a cselekvés helyszíne, az alkotó testének ellenálló partnere és a már megtörtént mozdulatok archívuma.

A cselekvés azonban nem jelenti a kontroll megszűnését. A lendületesnek és spontánnak tűnő ecsetvonások mögött hosszú gyakorlás, koncentráció és tudatos döntések állnak. Kováts festészetére ezért nem a kontroll nélküli önkifejezés, hanem a begyakorolt, testileg megalapozott improvizáció a pontosabb kifejezés. Olyan szabadság ez, amely mögött erős testtudat és hosszú felkészülés húzódik.

Itt válik igazán fontossá Kováts táncos múltja. Közel egy évtizeden át foglalkozott rendszeresen modern tánccal, megismerkedett a Martha Graham-féle technikával, később pedig Indonéziában tradicionális táncot is tanult. Ezek nem pusztán érdekes életrajzi adatok, hanem festészetének megértéséhez is közelebb visznek. A Graham-technika egyik alapelve a contraction and release, vagyis az összehúzódás és az elengedés váltakozása. Ugyanez a ritmus jelenik meg Kováts festményein is. A kifeszülő ívek visszahajlanak, a felfelé törő formák megtorpannak, a sűrűbb, összezáródó felületeket nyitottabb, lélegzőbb terek váltják. A lendület ellenállásba ütközik, majd új irányt keres.

A képek mégsem konkrét táncmozdulatokat ábrázolnak. Inkább arról van szó, hogy ugyanaz a testbe íródott tudás szervezi a táncot és a festést. A nagy léptékű, széles gesztusok testszerűen viselkednek: teret szerveznek maguk körül, irányt váltanak, megfeszülnek, visszafordulnak vagy magukba hajlanak. Más ecsetvonások keresztezik, megtámasztják vagy ellensúlyozzák a korábbi mozgásokat.

Kováts festészetében ezért a test nem körülhatárolható alak, amelyet fel kell ismernünk, hanem valami, ami történik: nyúlik, fordul, nekifeszül, megtorpan, összehúzódik, majd újra kinyílik. Képein nem az a kérdés, hogyan néz ki a test, hanem az, hogy mire képes: miként rendezi át a teret, és mi történik vele az időben.

Ebben az értelemben a festés rituális gyakorlatként is felfogható. Olyan koncentrált testi cselekvésként, amelynek saját tere és saját ideje van. A légzés, a ritmus, a mozdulatok ismétlése, valamint a megfeszítés és az elengedés váltakozása egy időre kiemeli az alkotót a hétköznapi időből. A képek spirituális minősége nem a test meghaladásából fakad, hanem abból, hogy az alkotó teljes figyelmével megérkezik a testébe és a jelen pillanatba. A transzcendens tapasztalat a test, az anyag és a mozdulat intenzív kapcsolatában jelenik meg.

Az alkotás eseménye azután rögzül magába a festményben. Az egymásra rétegződő, áttetsző és helyenként visszanyitott felületek nem egyetlen pillanatot rögzítenek, hanem közeledések, döntések, törlések és újrakezdések sorát. A festmény így a festés idejét is megőrzi. Mire mi elé állunk, a mozdulat már véget ért, a festő teste már nincs ott, az ecsetvonásokban mégis érzékeljük, hogyan haladt végig a vásznon.

Végül a test a nézőben válik ismét jelen idejűvé. Tekintetünk követi az íveket, megtorpan az irányváltásoknál, együtt mozog a formák tágulásával és összesűrűsödésével. A képek léptéke arra késztet bennünket, hogy közelebb lépjünk, majd hátrébb húzódjunk; a színek és a formák nemcsak a szemünket, hanem a térérzékelésünket is mozgósítják. Nem ugyanazokat a fizikai mozdulatokat ismételjük meg, amelyeket a festő végzett, de érzékelésünkben újrajárjuk azok pályáját.

Talán éppen ebben teljesedik ki a vessel gondolata. Az alkotó teste átviszi a tapasztalatot a képbe, a festmény edényként őrzi a mozdulatot, a néző teste pedig újra működésbe hozza.

Így az első kérdésre is válaszolhatunk. A testnek ezeken a képeken nincs egyetlen, pontosan kijelölhető helye. Nem tűnik el, hanem formát vált: alakból mozdulat, mozdulatból nyom és kompozíció, majd a nézőben ismét jelen idejű tapasztalat lesz.

Amikor végigjárják a kiállítást, arra kérem önöket, figyeljék meg azt is, mi történik közben a saját testükkel. Hogyan vezetik tekintetüket az ívek, hol gyorsul fel vagy torpan meg a mozgás, hol éreznek erősebb feszültséget, és mikor érzik úgy, hogy a testük is válaszol arra, ami a vásznon történik.