Képzeljünk el magunkban valahol mélyen egy belső tájat, ahol a misztikum és a varázslat úgy hálóz be mindent, akár gombafonalak a talajt. A befelé figyelés, az elmélyülés aktusa köti össze a The Witching Way kiállításon a látszatra igencsak különböző alkotásokat, amelyek kis túlzással egyfajta újpogány szemlélet jegyében születtek, ugyanakkor nagyon is időszerűek abban az értelemben, hogy a női princípium rejtett erőtartalékait igyekeznek föltárni egy túl racionalizált, varázstól megfosztott világban. AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a The Witching Way című kiállításból, TAW Galéria, Budapest, 2026.
A valóságtól való elrugaszkodásnak sajátos módját választja Papp Anita Distortion-sorozata, amely André Kertész Torzítások című híres aktsorozatát juttathatja eszünkbe. Ezeken a pszichedelikus önarcképeken Anita aprólékos, finom ecsetkezelése sima, tükörszerű felületet eredményez, ami a befogadó számára az Alice csodaországban fejreállt világát is megidézi. A test kontrollálhatatlan változásaitól, akár esetleges eltűnésétől való félelem, ami Lewis Carroll regényében megjelenik, Anita képein rácsodálkozássá szelídül: jé, ez is én vagyok, ilyen (is) vagyok. Ez a belső tér, ahol vizsgálódunk, nem teljesen uralható, és nem is teljesen megfejthető, bár fizikai valónkat időnként bele tudjuk kényszeríteni a konformitásba: ennek jelképe lehet az Anamorph I. című képen bemutatott fűző, ami egészen a 20. századig egy elnyomó szépségideálnak a szimbóluma volt. Papp Anita szándékoltan disszonáns alkotásai azért kelthetnek bennünk szorongást, mert a racionális elme nehezen talál fogást rajtuk, ugyanakkor az anyaghasználatot, a megmunkálást tekintve nagyon finom, légies festmények ezek.
A női test ábrázolása rengeteg fázison ment keresztül a történelem során. Bodrogi Judit alkotásai a középkorra fókuszálnak, azokra az időkre, amikor a művészek két véglet között mozogtak: létezett az ideális hölgy, a hortus conclusus, az elzárt kert mintájára, és ennek ellenpárja, a bűnös vágyaktól fűtött némber, a megszállott „asszonyi állat”. Bodrogi Judit képein szándékosan nincsen arca az ábrázolt nőalaknak, csak a kifacsarodott pózokban megfeszült testet látjuk a nyers vászonra hímezve. A brutalitás, a szkeccs-szerű lazaság, az impulzivitás mellett jelen van alkotói részről az empátia, a részletek finom kidolgozása: az arabeszk-szerű ívek, a test hajlatai és domborulatai saját természetességükben érvényesülnek, míg a hímzés aktusa révén a felület egyben a sérülés, a fájdalom hordozójává is válik. 
A tárgyak azonban emlékeket, ősi tudást is hordozhatnak: innen nézve Koltai Barbara assemblage-jai a kiállítás valódi gyöngyszemei. Boszorkányos formaérzékkel kidolgozott, törzsi hangulatú installációi elképesztő erővel törnek át mindenféle jólnevelt, racionalizált burkot a szemlélő fejében. Hihetetlen anyaggazdagság jellemzi a munkáit: kagylók, térkép- és újságkivágások, fonalak, tollak, fa, textil, műanyag… Koltai látható élvezettel dúskál a hozzávalókban („farkas-zápfog, sárkány-fésű, halcsont, óriás növésű” – mondaná Shakespeare), s ezzel nemcsak szenzuális élményt teremt a befogadó számára, hanem narratívát is egyúttal, hiszen művei azt hangsúlyozzák, hogy mindannyian egy ősi tudás letéteményesei vagyunk. Talált tárgyai a leleményes felhasználáson és az alkotás örömén túl kis cinkos humorral megidézik a boszorkány közhiedelem szerinti kunyhóját, ahol – mint tudjuk – keresetlen összevisszaságban sorakoznak a különböző bájitalok hozzávalói. 
Másfajta boszorkányság jelenik meg a szintén nagyon erőteljes önkifejező gesztusokkal dolgozó Amanda Lutiere festményein: a brazil származású művész gyerekkorának emlékeit eleveníti fel egy már-már mitikus világról, ahol a természet gazdagsága és sokszínűsége tükröződik a nőkben. Az organikus absztraktba hajló természeti képeket, amelyekben keveredik az európai kontinentális flóra a brazil őserdők növényeivel, ugyanaz a sejtelmes derengés hatja át, mint a nőalakokat ábrázoló figurális alkotásokat. A jungi archetípusok, a Hold három fázisát idéző hármas istennő alakja is belelátható a képeibe: konkrét parafrázisokkal (Botticelli: Vénusz születése) éppúgy találkozhatunk nála, mint mitológiai alakokkal, hiszen a bikát ölelő nő Coexistence című festményén például Pasziphaét vagy Európét is eszünkbe juttathatja, emlékeztetve bennünket arra, hogy a mai korban a gyöngéd női jegyek mellett bizony szükségünk van férfi vonásokra is. Lutiere ábrázolásmódjára jellemző, hogy vagy sejtelmes, fehér, pihe-puha lepelbe bújtatja nőalakjait, vagy hagyja őket inverz-Opheliaként boldogan, önfeledten rohanni az erdőben, megszabadulva a visszahúzó, elnyomó szociális konvenciókat jelképező ruháktól. 
A négy alkotó tehát teljesen egyéni módon, ki-ki a saját belső indíttatását követve járja körbe a női intuíció, a feminin energiák, a női teremtő erő és a boszorkányság témakörét, egyaránt reflektálva a régmúlt korok felfogására és az új idők megváltozott igényeire. Ennek a műfaji és anyagbeli sokszínűségnek számunkra legfőbb tanulsága az, hogy a külső vélemények hajszolása helyett érdemes időről-időre magunkba nézni és megismerkedni, megbarátkozni a saját belső boszorkányunkkal.
„Miért álljátok útunk’ e sivár fenyéren ily jós-igékkel?” – kérdezhetnénk Macbeth szavaival a TAW The Witching Way címet viselő kiállításának „vajákos” művészeit, azaz Bodrogi Juditot, Koltai Barbarát, Amanda Lutiere-t és Papp Anitát.
