Részletek a Sacred Forms of Mother Nature c. csoportos kiállításból, Újpest Galéria, 2026.
a művészek és az Újpest Galéria jóvoltából. Fotó: Biró JánosBonyai Klaudia, Czár Anna Csenge, Holecz Mari, Horváth Anna, Hőnigh Zorka, Kondás Réka Anna, Lakó Dorka, Schirmer Klári, Valc Fanni csoportos kiállítása
A Sacred Forms of Mother Nature kilenc női alkotó munkáin keresztül a természet és a női princípium egymásba fonódó, rétegzett viszonyát tárja fel. A kiállítás tereiben a természet olyan érzéki és gondolati közegként jelenik meg, amelyben a test, az anyag és az emlékezet folyamatai egymást áthatva válnak láthatóvá.
A térbe lépve a látogatót a nimfák kertjét idéző látvány fogadja: egy sűrű, érzéki és idillinek tűnő tér, ahol a természet formái burjánzanak, ismétlődnek és egymásba fonódnak. Ez az idill azonban nem nyugalmi állapotként érzékelhető. A felszín alatt az érzelmek széles skálája jelenik meg. A termékenység, a gondoskodás és a teremtő energiák mellett megjelennek nehezen artikulálható feszültségek, érzékiség, elárultság, öröm és szenvedély, helyenként egy csendesen jelenlévő harag, amely beszivárog a formákba, és azok szerkezetében válik érzékelhetővé.
A „szent formák” itt nem ikonikus vagy rögzített jelentéssel bíró alakzatokként jelennek meg, hanem ismétlődő, burjánzó és finoman elmozduló struktúrákként: zuzmószerű hálózatokként, rizomatikusan terjedő mintázatokként, textilis rendszerekként, amelyek egyszerre idézik a növekedés biológiai logikáját és a kézi munka időbeliségét. A szemről szemre épülő horgolás, a festett felületeken szétfutó festék vagy a monotípiák enyhén elcsúszó lenyomatai mind olyan folyamatokra utalnak, ahol a kontroll és a véletlen, vagy az intuíció, egymást kiegészítve alakítják a formát. A térbe lépve a kilenc alkotó saját szimbólumai egymás mellé rendezve jelennek meg, vizuális párbeszédbe lépve egymással, és finoman kirajzolva a kollektíva belső összefüggéseit.
A kiállítás egyik visszatérő tapasztalata a határok oldódása. Test és táj között átjárás nyílik: a zöldes tónusokba oldódó bőr, a földként viselkedő testfelület, a kézből kiinduló, majd azt meghaladó organikus burjánzás mind ennek a folyamatnak a lenyomatai. A növekedés sok esetben túllépi a kijelölt kereteket, kilép a kép síkjából, a térbe lép, vagy éppen kilenc variációban bontja ki ugyanannak az életútnak a finom eltolódásait.
Ebben a közegben a női princípium nem egyetlen jelentéshez kötődik, hanem kapcsolatokon keresztül artikulálódik: gondoskodásként, szimbiózisként, ciklikusságként vagy éppen feszültségként. Holecz Mari munkái ábrázolják a női életút állomásait a fiatalságtól az időskorig a formák és motívumok finom változásain keresztül. Czár Anna Csenge munkáiban a zuzmó, azaz két különböző organizmus együttélése egy olyan együttműködési modellre utal, amelyben az egymásrautaltság nem gyengeségként, hanem létfeltételként válik láthatóvá, hasonlóképp az anya és a gyermek viszonyához. A közösségi mozgás képe Horváth Anna V alakzatban repülő madarainál jelenik meg, ahol az egyéni energia kollektív struktúrává, egymás repülésének segítésévé szerveződik.
Különös jelentőséget kap ebben a kontextusban, hogy három kiállító művész a Magyar Képző Művészeti Egyetem restaurátor művész képzéséről érkezik. Az a fajta figyelem, amely a restaurátori gyakorlatban az anyag megőrzésére, rétegeinek feltárására és időbeliségének tiszteletére irányul, itt autonóm alkotói stratégiává válik.
A természethez való viszony több munkában személyes tapasztalatokon keresztül artikulálódik: a gyerekkori tájak emléke, a vidéki környezet ritmusai vagy a túlzott mezőgazdasági beavatkozásokkal szembeni ambivalens érzések például Lakó Dorka munkáiban, akinek a talált, gyakran sérült anyagokból építkező, intuitív és véletlenszerű folyamatokra nyitott gyakorlata a metamorfózis lehetőségeit vizsgálja, miközben a természet, különösen a magas fű és az erdő összetett terein keresztül a női érzékenység, a sebezhetőség és az agresszió feszültségeit, valamint a személyes tapasztalatokon átszűrt, kapitalista tájhasználattal szembeni kritikai viszonyát artikulálja. A magas fű egyszerre jelent menedéket és kitettséget, a legelő virágzása ismétlődő, mégis törékeny ciklusokból áll. Ezek a tapasztalatok nem válnak illusztratívvá, inkább egy belső viszonyként íródnak bele a képek struktúrájába.
Ebben a közegben a kollektivitás nemcsak vizuális, hanem kulturális és történeti rétegeket is megidéz. A női együttlétezés formái a fonók közösségi tereitől a kortárs, informális szövetségekig (pl: a közösségi médiában „girls’ girl” attitűdként artikulálódó) egyfajta bajtársiasság mentén rajzolódnak ki. Ez a kapcsolódás nem idealizált, hanem tapasztalati: egymás történeteinek meghallgatásán, megértésén és az ebből fakadó empátián alapul. A közösség itt megtartó erőként jelenik meg, amely nem egységesít, hanem teret ad az eltéréseknek, miközben egy közös, mégis folyamatosan alakuló női tapasztalatot hordoz kiemelkedő egyéni munkákon keresztül.
Czeizer Csenge
