A "Feminine Energies" című kiállítás egy különleges felfedezőútra invitálja a látogatókat, ahol a nőiesség, a gyermekkori emlékek és a nővé válás kérdései egyesülnek a nosztalgia és a szürrealizmus határvonalán.

Czeizer Csenge olyan művészek munkáit mutatta be a Turbina Kulturális Központ kiállítóterében, akik különböző perspektívákból és médiumokban dolgoznak a női identitás és felnőtté válás bonyolult kérdéseivel. A kurátor egy „lány-szentély” megteremtésére törekszik, a kiállítás pedig egy őszinte diskurzust nyit meg feminitásról és nőiességhez való viszonyról, a female gaze-t előtérbe helyezve.

Mi volt az alapvető inspiráció, ami a "Feminine Energies" kiállítás megalkotásához vezetett?
A nőiesség, feminitás kérdése és a gyerekkor határai már régóta foglalkoztatnak, de igazán mélyen csak két évvel ezelőtt, a MOME-s tanulmányaim során kezdtem beleásni magam a témába. Az egyik kutatásomban a 2000-es évek eleji popkulturális sorozatokat és filmeket, valamint a női szerepeket vizsgáltam, például A Playboy villa lakói, A házi nyuszi, Amerikai pite stb. Elkezdett foglalkoztatni, hogy az Y és Z generáció lányai hogyan élték meg ezt az időszakot gyerekként, amikor szinte mindent meztelen nőkkel reklámoztak. Ezzel párhuzamosan ott volt a Tumblr kultúra teljesen más nő képe, ami persze hozott magával pozitív dolgokat is, ugyanakkor tele volt testképzavart erősítő, anorexiát promotáló vagy self-harmot romantizáló tartalmakkal. Többek között ezekből kiindulva kezdett el érdekelni, hogy a felnőtté válás folyamatát hogyan lehetne a female gazeből megfogalmazni. Az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi a nőiesség, és miből áll össze, mennyiben tanult és mennyiben ösztönös, hogyan növünk ebbe bele.

Rédling Hanna fotó- és festészeti technikákat használ, Mari Ornella fotóművész, Mór Rebeka pedig animátor és 3D művész. Nemcsak más-más médiumokban alkotnak, hanem viszonylag eltérő témákat is dolgoznak fel. Például Hanna munkáiban kifejezetten a kollektív és személyes emlékek, a nosztalgia dominál, Ornella viszont inkább a szexualitás, személyes traumák, társas viszonyok kérdéskörét boncolgatja, sokkal tudatosabban foglalkozik a női identitással.  Mi a közös a munkáikban, ami a kiállítás egységét adja?
Jogos a felvetés, de a kiállítás egyik célja épp az volt, hogy minél több szempontból mutassunk be feminin nézőpontokat, hogy több médium legyen jelen. Ezért is volt fontos, hogy ennek Orni is része legyen. Ő másképp nyúl a témához, de szintén sokat operál a gyermekkori emlékeivel, a női identitásával, az ahhoz való viszonyával. Hogy hogyan definiálja a saját nőiességét, illetve a környezetében lévő férfiak hogyan ne definiálják azt helyette. Számomra ezért is volt izgalmas, hogy őket együtt állítsam ki, hiszen egészen mások, ugyanakkor jól is működnek egymással a munkák. Ezt a térhasználattal, installációkkal, kihelyezett tárgyakkal is igyekeztem érzékeltetni.

Tehát akkor mindamellett, hogy a kiállítás erőteljesen foglalkozik a gyermekkori emlékek, a felnőtté válás, személyes és társas kapcsolatok kérdéseivel, a fókusz az identitáskeresésen és a nőiességhez való viszonyokon volt?
Igen. Illetve ami végig a szemem előtt volt a kiállítás tervezésénél, hogy ez egy kvázi “lány-szentély” legyen. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a fiúkat és férfiakat diszkrimináljuk, viszont a female gaze megjelenítése számomra nagyon fontos volt, hogy a lányok a nőiességről úgy tudjanak vizuálisan kommunikálni, ami mentes az eddig megszokottaktól. Őszintébb legyen attól, amiket láttunk anno a filmekben, amiken mi felnőttünk, szocializálódtunk, vagy akár a vizuális kultúrában, képzőművészetben a férfiak által írt, festett, rendezett, alkotott női képektől, hogy szerintük hogyan válik nővé egy lány. Ezt próbáltam a kiállítás során kizárni és csak a női perspektívákra helyezni a hangsúlyt. Mostanában habár sok fontos, pl az anyasággal foglalkozó tematikával igen, viszont a lányok felnövésével, kimondottan ezt a szempontot figyelembe vevő kiállítással nem igazán találkoztam.

A művészeti diskurzus mennyire alakítja a társadalmi megítélést akár a coming of age, akár a female gaze fogalmáról?
A cél abszolút az volt, hogy felhívjuk a figyelmet ezekre, igen, hogy elindítsunk egy társadalmi diskurzust. Kicsit más szempontból mutassuk be, mint eddig mi magunk tapasztaltuk. Amikor például kiküldtem a meghívókat a megnyitóra, kaptam olyan visszajelzéseket, amik arra utaltak, hogy ez egy nagyon emancipált kiállításnak, túl feministának tűnik, amiből már egyeseknek elegük van. Szerintem nagyon érdekes, hogy vannak olyanok, akikből ez elfordulást tud kiváltani. Nekünk most egyébként sem az volt a célunk a kiállítással, hogy aktív témája legyen, hogy a patriarchátus mennyire elnyomja a nőket, hanem hogy sem negatív, sem pozitív értelemben, most egy picit ne beszéljünk ebben a térben a férfiakról. Csak a három művész beszéljen műveiken keresztül Önmagáról, az emlékeikről, a bajtársaikról, és ide legyen meginvitálva mindenki, nemtől függetlenül. A hangsúly így a női energiákon volt, nem pedig a nemi szerepeken. Érdekes, hogy ha nő vagy és művész vagy, vagy ezzel a témával foglalkozol, vagy akár egy kisebbséghez tartozol, automatikusan elvárás, hogy mindig mindennel mindenért felelősséget vállalj, ami szintén folyamatos extra munka. Most nem taglalunk minden nőket érintő problémát, hanem egy energiáiban erős, feminin, szabad teret szerettünk volna létrehozni, ahol lányok mutatják meg, ők hogyan érzékelik a világot. Olyasmi érzést szerettünk volna megidézni, mint amikor kamaszlányként ültél otthon a szobádban.

Sikerült elindítani bármilyen párbeszédet a látogatókkal ezekről?
Én azt remélem, hogy igen. Nagyon sok lány, fiú, és eltérő korosztály is látogatta a kiállítást, számos jó visszajelzést is kaptunk ezzel kapcsolatban. Voltak, akik azt mondták, hogy fontos volt nekik a téma, és volt, akikben szintén elindított valamiféle nosztalgiát. Örültem, hogy pont ezt a szót használta az illető, mert részben erről is szól a kiállítás. Azért megjelentek olyan univerzális dolgok is, például Rebeka kisfilmjében, mint a gyerekszoba, ehhez köthető tárgyak, így a saját gyerekkorukra is tudtak asszociálni. Hannától és Ornitól pedig hoztunk Önarcképeket, hisz mindketten használják, mint eszközt munkájuk során az identitás témakörben, ugyanakkor máshogyan közelítik azt meg. Az identitáskeresés szerintem a közönség számára is visszatérő kérdés.
Volt egy nagyon érdekes gondolat is, amit egy látogató fogalmazott meg, miszerint a társadalmi egyenlőség által az a helyzet generálódik, hogy a nőknek hagyományosan maszkulinabb szerepeket kell felvenniük különböző helyzetekben, a munkahelyükön, párkapcsolatban stb., vagy akár abban, ahogyan megnyilvánulnak a hétköznapokban. És ez valóban egy nagyon különös helyzet, sokszor találkozunk azzal, hogy a gyengédséget, nőiességet, feminitást lenézik, akár a munkahelyen. A nőknek nem kellene maszkulinnak lenniük, hogy emancipáltak és egyenlőek legyenek és beilleszkedjenek egy egyenrangú társadalomba, hanem a nőiességet is egy olyan szemüvegen keresztül lenne érdemes nézni, ahol az önmagában is egy erős, jó tulajdonságnak számítana.

Sokszor találkozom azzal, hogy a “túl” nőies, lányos, csajos és hasonló kifejezések pejoratív jelzőként hangzanak el.
Én is tapasztalom és számomra is érdekes ez, sokszor maga a “női szempont” fogalma sem az, amit ki szeretnék fejezni, fura érzést kelt, mintha rosszul hangzana. Vagy pl a girlhood szó is ilyen, amit nehezen fordítanék számomra szimpatikus kifejezésre, végül jobb híján maradtam a bajtársiasságnál. És pontosan amit mondasz, a ‘lány’ kifejezést használjuk nőkre, van hogy 40 éves korukig, viszont ha férfiakra fiút mondasz, az valahol már sértő is. A lányoknál közben meg a közbeszéd szerint az a jó, ha valaki minél inkább és minél tovább fiatalos marad, amivel szintén nem értek egyet.

A Turbina Kulturális Központ egy különleges és izgalmas helyszín a kiállítás számára.
A helyszín nagyon meghatározó a kiállítás életében, sok kérdést is felvethet. Nekem a Turbinában nagyon vonzó volt, hogy jó fúziója a művészeteknek, egy fedél alatt van zenei programokra, bulikra,  mentálhigiénés eseményekre lehetőség, számos kulturális programnak adnak otthont, és nem utolsó sorban rengeteg a fiatal, akiket többek szerettünk volna a kiállítással megszólítani. Engem emlékeztet a missziójuk a régi művházak funkciójára is. Felvázoltam nekik a koncepciómat, ami persze azért változott az elejéhez képest, de szabad kezet kaptam teljesen. A kiállítótér egy éve működik körülbelül itt, de azért annak is megvannak a hátrányai, amikor műtárgyakkal dolgozol egy olyan helyen, ahol éjszakába nyúlnak a programok. Ami a kihívást illeti, az az Orni munkáiban szereplő meztelenséggel volt kapcsolatos. Erről egy érdekes diskurzus alakult ki vele a male gaze, female gaze kapcsán, hogy ugyan miért is ne lehetne meztelenséget, női testet nem szexualizáltan megjeleníteni.

A nőiességet taglaló kiállításhoz viszont hozzá tartozik egy női test. Miért volt ez benned dilemma, esetleg a közönség véleményétől tartottál?
Valahol igen is meg nem is. Sok fejtörést okozott, mert valóban hozzátartozik, de nem szerettük volna, ha valaki, aki laikusabbként belép a térbe, a meztelenség elvinné a fókuszt és szexualizálná azt. A kiállításon ebbe a “lány-szentélybe” szerettem volna ennek a korszaknak egy idillikus képét visszahozni, nosztalgikus légkörben, ugyanakkor kicsit mentesíteni azt még a felmerülő szexualizálástól is. Viszont amiatt, hogy ennyire próbáltuk ezt kizárni, lehet kritikája is, hogy így talán túl csiszolt, túl steril lett.
Persze érdekes lenne még több visszajelzést is kapni, például hogy a Z és a kicsit idősebb korosztály, akik jóval inkább ebben nevelkedtek, az Y generáció tagjai ehhez hogyan viszonyulnak, ők hogyan élték az említett időszakokat meg.

Tervben van akkor, hogy akkor ezzel a kérdéskörrel tovább foglalkozol?
Azt gondolom igen, szeretnék ezzel tovább foglalkozni, ez számomra nagyon személyes téma. Nem tudom még milyen formában, de tervezek később vissza nyúlni ehhez. Most másra szeretnék fókuszálni, a fotóművészet és annak különböző gyűjtési formái engem nagyon érdekelnek. A következő projektem egy ezzel a témával foglalkozó eseménysorozat.