Nőként (lehet férfiként is, csak arról nemigen tudok beszélni) nagyon szerteágazóak a megéléseink, és egy egyenesen, felfelé haladó ív helyett, inkább hullámzásaink vannak, lebegéseink, zuhanásaink és emelkedéseink, amelyeket a legjobb átölelni és el(be-)fogadni, mint rejteni vagy eltaszítani magunktól. Talán erre emlékeztet minket Hermann Zsófia Hasadék című kiállítása, amelyen az alkotó személyes traumáin és észlelésein keresztül a saját sebeinkről, sérülékenységünkről tudunk meg többet, valamint arról is, hogy miként lehet építkezni a traumáinkból.
Az individuum persze különféle stációkon megy keresztül, mire eljut odáig, hogy már fel tudja vállalni a sebeit. Hermann Zsófi mostani kiállítása ezeket az állomásokat mutatja fel, az utat, ami magunkhoz vezet, ám nemcsak az eddig ismert festményeken, hanem a nyomatokon, videómunkákon és performanszokon keresztül.
A Szemfedő sorozat például az elrejtés, elrejtőzés motívumai mentén olvasható: olyan pillanatok, amikor a sebezhetőségünket, törékenységünket szégyenként éljük meg, amikor a személyiségünket nem merjük kitárni, amikor befelé burkolózunk, bezárunk, takarunk, fedünk. A sorozat alakjainak pózában is ott van a zártság, a testtartások feszesek, a pózok befelé fordulók, introvertáltak, melankolikusak. Nem teremtenek kapcsolatot a befogadóval, gyakran háttal vagy oldalt állnak, magukkal, a saját traumáikkal vannak elfoglalva.
E szint belső, intim termében a Néma üvöltés sorozat festményei és videómunkái szerepelnek. A fájdalmak megélésének és azok világba kiáltásának tere ez, ahol fel lehet ismerni a traumáinkat, és fel lehet vállalni azok bénító mivoltját. Azok a pillanatok ezek, amikor levesszük a szemfedőt, amikor bevállaljuk, hogy nem vagyunk vakok többé saját magunkra, és, amikor merünk szembenézni. Amikor rájövünk, hogy dolgunk és feladatunk van a sebeinkkel, azokat nem takargathatjuk többé. Drámai pillanatok ezek, nehéz megélések, a videók is ezt sugallják, amelyekben az alkotó gyermekkorának helyszínein, elhagyatottnak tűnő, indusztriális terekbe kiáltja bele a fájdalmait. Arca eltorzul, egész teste megfeszül a kínoktól, és bár ezek egészen érzékeny és gyötrelmes momentumok, hiszen a sebek felszakításáról szólnak, mégis: ez egy fontos lépés ahhoz, hogy továbbléphessünk.
A következő szinten a Hasadék sorozat képei láthatók: ezekben dominánsan megjelenik a vörös szín, ami a nőiség szimbóluma, ugyanakkor a vitalitást, az életre kelést, az erőt is jelzi. Az önmegismerésnek azon stációi elevenednek meg e képeken, amikor a fájdalom már csitul, amikor már képesek vagyunk lamentálni a sérüléseinket, amikor már kiáltások nélkül tudjuk azokat szemlélni. A sebek már felszakadtak, nyíltan állnak előttünk, nézzük, ahogy csordogál belőlük a vér, de már nem érezzük azok szúrását. Izgalmas, hogy ezeken a kompozíciókon a figura már nem csak egyedül szerepel, párban, hármas csoportban tűnik fel, valamint a fő kompozícióban egy egész női közösséget látunk. E művek a Másik megtalálásáról is szólnak, azokról a pillanatokról, amikor felismerjük, hogy a megéléseink nemcsak egyéniek, hanem közösségiek is, hogy másoknak is vannak hasonló sebei és sérülései, így azokat nemcsak egyedül, hanem másokkal együtt is tudjuk gyógyítani. A női közösségek erejéről szóló festményekben ott vannak az önzetlenség, a segítés, a támogatás motívumjai, az egymásra találás, az odafigyelés gesztusai.
A felső szint egy meditatív, kontemplatív tér, ami az önmagunkhoz való megérkezés helyszíne. Itt lecsendesedhetünk, mi is elkezdhetünk befelé figyelni, felfejteni a saját lényünket, miközben a képek fluidáló tapasztalataival magunk is azonosulunk. A feltárulkozás, az elfogadás és a megértés képei ezek, amikor felismerjük, hogy az életünk eseményei nem egy felfelé ívelő egyenesre fűzhetők fel, hanem sokkal inkább hullámzások és áramlások vannak. Sajátosan női tapasztalat ez, amelyben a fejlődés nem lineáris, hanem rettentő mélységekből és szédítő magasságokból, emelkedésekből és zuhanásokból összeálló történet, amelynek nincsen kijelölt végpontja, hanem ívei, loopjai, cirkulálásai és kanyarodásai, amelyekből aztán mégiscsak kirajzolódik valamilyen út magunk felé.
A kiállítás nyitánya Hermann azon performaszát dolgozza fel, amelyben a saját szívét ajánlotta fel a világ különböző pontjain a járókelőknek. Ebben a gesztusban a Másikkal való kapcsolatteremtés gesztusa mellett az odaadás, a saját magam felajánlása is jelen vannak, van ebben a szándékban egyfajta tisztaság és önzetlenség, amelynek egyes képkockáit a gélnyomatok rögzítik.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Hermann Zsófia Hasadék című kiállításából, Godot Labor, 2024, Budapest
© a művész jóvoltából. Fotó: Ozsváth Alexa
