Mi a jó művészet, hogy mitől lesz jó egy kép? Talán csak két dolog az, ami igazán számít. Jó a kép akkor, ha kibillent a saját valóságomból és jó a kép akkor, ha képessé tesz arra, hogy meglássam a másik valóságát. A jó művészet ugyanis felforgatja a világomat, felidegesít vagy nyugtalanít, ezáltal kérdésessé tesz mindent, amiben korábban szilárdan hittem. Belepiszkál az evidenciáimba és kifordítja a négy sarkából a világomat. Formál, alakít, árnyalja a gondolkodásom. 
És talán még ennél is fontosabb az, ha képes arra, hogy párbeszédet nyisson az emberek között. Azt gondolom, hogy nem sok szebb dolog van annál, mint amikor két idegen egy festményt nézve hirtelen beszélgetni kezd egymással. Amikor két, egymástól elzárt világ megnyílik és elkezd összekapcsolódni. Mert igazából a jó kép nem csinál mást, mint hidat nyit két elzárt entitás között, különféle történeteket illeszt össze egymással. A jó kép képessé tesz arra, hogy megosszam a saját belső tartalmaimat és nyitottá váljak a Másik világának a befogadására. Így tulajdonképpen a jó művészet közösséget teremt az individuumok között.

Soós Kata kórházi tereket ábrázoló festményei számomra emiatt válnak izgalmassá: összehozzák az embereket, empátiát ébresztenek, képessé tesznek, hogy megértsük a Másik világát és igazságát. A saját Egonk ezáltal háttérbe szorul, hirtelen világossá válik, hogy az általunk birtokolt valóság nem az egyetlen és egyedüli.
Az alkotó művei azonban nemcsak emiatt keltik fel a figyelmet, fluid jellegük is érdekessé teszi őket. Nyitott művek ezek, amelyek első látásra ugyan statikusnak tűnnek, hiszen mozdulatlan enteriőröket látunk, azonban tulajdonképpen a saját személyes tapasztalataink által formálódnak és válnak teljessé. Most, hogy itt állunk e művek előtt, bizonyára mindannyiunkban előhívódnak emlékek, érzetek és benyomások, amelyeket ilyen és ehhez hasonló terekben szereztünk. Ezek a személyes tapasztalatok tovább írják a műveket, kibővítik azt az egyetlen narratívát, amit az alkotó a festés során belevitt a képbe. Így válik ez az öt mű nyitott entitássá, hiszen a befogadók történetei folyton-folyvást rárakódnak a vászonra izgalmas és sűrű szövetet hozva ezzel létre.

A művek együttesen, képfolyamként is értelmezhetők, ami komplex narratívát épít a festmények köré, a frissebb képek pedig mindig újraértelmezik és más fénytörésbe helyezik a korábbiakat is. A most látható anyag legkorábbi darabja 2005-ös, a legújabb 2021-es. Sok év telt el a két kép között, egészen szembeötlő változások zajlottak le, akár ha az alkotó személyes életét, akár ha a globális folyamatokat tekintjük. A mostani folyam első két darabja még Budapest, a frissebb művek Barcelona kórházi tereit mutatják fel. És bár a helyszínváltás az alkotó privát történetének is fontos momentuma, e képek azonban mégsem csak Soós Kata festő egyéni narratíváját mesélik, hanem a kulturális antropológus szemén keresztül különféle társadalmi, globális és földrajzi jelenségekre is ráirányítják a néző figyelmét. 

A két korábbi kép egy kelet-európai környezetet láttat: a piszkos színek, az elmosódott kontúrok szegényes környezetet mutatnak fel, ahol a hiányok, a hibák hangsúlyozódnak. Kifakult, nyomorúságos valóság, amely mégis nagyon ismerős. Mindannyiunknak van ugyanis olyan története, amikor szembesült ezzel a világgal, ahol semmi sem olyan, mint amit várnánk, és amelynek terei kicsit szürkék, kevéssé komfortosak, olykor már szinte taszítóak. A barcelonai kórházi terek ezekhez képest nagyon mások, ami alapvetően változtatja meg a képek vizualitását is. A kontrasztok élesebbek, erősebbek a fények, a világítás, így a festmények is impulzívabbak, intenzív hatást váltanak ki a befogadóból. Soós két későbbi munkáját a markáns fény-árnyék hatások, az erős kontrasztok, élénk színek dominálják, amelyektől az ábrázolt jelenetek is akciódúsabbá, színpadiasabbá válnak. Míg a két korábbi mű esetében a pangást, a mozdulatlanságot érezzük, az időt, ami bebetonozódott és nem mozdul semerre, addig az utóbbiak esetében a drámaiság és a dinamizmus a meghatározó. Sőt: a két újabb festmény esetében az alakok válnak hangsúlyossá, a terek pusztán körülölelik a figurákat.

Ezek a diszkrepanciák azonban nemcsak a fizikai, hanem az időbeli távolságból is fakadnak. A korábbi képek sokkal csendesebbek, szinte már csendéleteknek tűnnek. Áll a levegőjük, nem szólnak. Ezzel szemben a frissebb munkák hangosak, szinte halljuk a műszerek zizegését, csipogását, a műtősök feszültsége tapintható. A rezgések intenzívvé válása sem véletlen, hiszen ebben az időben jelent meg a covid, ami a kórházi terekhez és a betegségekhez való viszonyunkat is gyökeresen megváltoztatta. A félelem, a fenyegetettség érzete felerősödött, a kórházi terek hirtelen veszedelmes helyszínekké váltak. Ahogy maga a festő is megfogalmazta: “míg korábban a terek vizuális letapogatásán, az anyagok, a színek, a formák, az atmoszféra megragadására esett a hangsúly, addig a Covid alatt megjelentek a drámai hősök és a drámai helyzetek. A képeimen előkerültek a narratív jelenetek”.
Talán a covid óta mintha még erősebb lenne az igényünk arra, hogy elmesélhessük a privát narratíváink, hogy megosszuk a kórházi traumáinkat. Hogy legyen, aki meghallgatja ezeket, minket. Lehet, hogy ez pusztán amiatt van, mert sokkal több ilyen történetünk lett, amiket már képtelenek vagyunk magunkban tartani vagy egyre erősebben vágyunk arra, hogy valaki megfogja a kezünket és azt mondja, hogy érzi, érti, amit mondunk, mert ő is átélt hasonlót. A covid óta már nem pusztán panaszkodunk arról, hogy milyen rossz a kórházi menü vagy, hogy mennyire kellemetlen, ahogy mállik a fal a folyosón, az újabb elbeszéléseink sokkal drámaibbak, veszteségekről, hirtelenségről és váratlan eseményekről szólnak.
És bár sokat változott az idők folyamán ez a sorozat, ezek a képek valahogy mégis időtlenek, hiszen a kórházi lét mindannyiunk közös tapasztalata, ez a helyszín az, ahol az élet elkezdődik és ahol véget ér, és amely érzelmileg nagyon intenzíven hat az emberek többségére. E terek elkerülhetetlenek és kikerülhetetlenek, olykor mégis nehéz verbalizálni az itt szerzett élményeinket. Soós festményei azonban megnyitnak minket, a képek valahogy mégis segítenek abban, hogy kimondjuk a bensőnkben ragadt tartalmainkat. A diskurzusok pedig nyilvánvalóan gyógyítják az egyént és így a társadalmat is. Ezért most, e kiállítást megnyitva, azt kérem, hogy ne szótlanul álljunk a képek előtt, hanem szólítsuk meg a mellettünk állót, osszuk meg vele azt az élményt, amit az adott festményt előhívott belőlünk, mert így talán ő is tud egy saját történettel kapcsolódni a személyes narratívánkhoz, így pedig lebonthatók a falak, amiket olykor hajlamosak vagyunk pajzsként magunk köré húzni.

 

Soós Kata: Kórtörténet
Art Korner, Budapest
A kiállítás megtekinthető október 4-ig.