Lehet, hogy ugyan nem minden reggel, de gyakran van, amikor az álom és az ébrenlét között képzelgek a múltról vagy a jelen lehetőségeiről gyártok fantáziát. Ábrándok jönnek, ajkam álombeli, szelíd csókoktól lágy még, tűnödök az időről, arról, ami elmúlt, ami van, és ami jöhet még. És bizonyos szempontból Kármán Dániel érzékeny és lírai festményei is az egyén időről való viszonyáról tűnődnek folytonosan. Ez a mostani sorozat az alkotó gyermekkori benyomásaiból, érzeteiből táplálkozik, emiatt nagyon személyes, ugyanakkor a látványok a nézőt is olyan érzelmi állapotba vonják, amelyben saját időbeli jelenlétéről kezd el mélázni.
Kármán képein megjelenő figurák és alakzatok egyszerre konkrét élmények vizuális lenyomatai, ugyanakkor gyakran szimbólumként is működnek. Az Idea_3 festmény a festő önarcképe, amelyben a vágy és az elképzelt jövőért folytatott küzdelem manifesztálódik. És bár a kép hőse esetében a festővé válás a tét, mindannyian fel tudunk idézni olyan pillanatokat az életünkből, amikor egy lehetséges jövőképért álltunk hadba. De ismerős az a mű is, amelyen két idős ember lép egymással interakcióba: bár nincs ráírva a képre, hogy mit csinálnak és, hogy milyen viszonyban vannak, az egyértelmű, hogy felettünk levő generációkról van szó, így pedig egyből az apáinkhoz, nagyapáinkhoz fűződő viszonyunkról kezdünk el gondolkodni. Ez a mű a múlthoz kapcsolódó komplex kérdéseket vet fel: mennyiben határoznak meg minket a gyökereink, elszakadhatunk-e ezektől vagy mindig jelen van velünk az örökölt sors? Tanulhatunk-e abból, amit a felmenőinktől kaptunk az útra vagy az inkább csak korlátként vagy gátként működik?

Kármán azonban a befogadóból akkor is képes előhívni a nosztalgia és a melankólia érzéseit, ha nem konkrét helyzeteket ábrázol. Az Egy fecske amellett, hogy az ökoszisztémával kapcsolatos dilemmákat is realizálja, a gyermekkori idill elmúlásáról, a világ felhőtlenségének tünékeny-törékeny voltáról szól. A hervadó virágcsokor vanitas szimbólumként jelenik meg a kompozíción, saját létünk pillanatnyiságára emlékeztet, de az óriási nyílt orchidea is a világ szépségeinek múlandóságát állítja.
És bár a témák is erősen líraivá teszik a befogadást, maga a látvány is hozzájárul ahhoz, hogy a néző érzelmileg is bevonódjon a művekbe. A különféle rétegek úgy rakódnak egymásra, mint az időbeli síkok, amellyel Kármán tulajdonképpen vizuálisan érzékelteti, hogyan él továbba múlt a jelenben. Az alsóbb rétegek elő-előbukkanása olyan, akár a múlt, ami folyton felbukkan a jelenben. Amiről azt hittük, lezártuk, hirtelen újból csordultig tölt minket.

A rétegek hullámzása, lebegése, zsizsegése a térben szintén elfolyóvá teszi a múló időt. Az alsó rétegekben felsejlő raszterpontok, Moiré-hullámok vagy klasszikus metszetekből kiszedett vonalhálók mind fluidáló mozgásokal idéznek meg a nézőben, szüntelen áramlást érzékelünk a művek előtt, ahol az egyes momentumok észrevétlenül és feltartózhatatlanul hömpölyögnek át a későbbiekbe.
E képek líraiságát a festő palettája tovább erősíti: a puha és lágy árnyalatok dominálják a képeket, lilák, rózsazsínek, türkizek, amelyek bizonyos foltokban a digitális képernyők telítettségét imitálják, máskor azonban pasztellesek és finomítják a szaturált tónusokban rejlő tolakodó vadságot.

Azonban Kármánnál a vizualitás szempontjából talán nem is a paletta a legmeghatározóbb, hanem a festészeti és grafikai rétegek egymásnak ütköztetése. Egészen egyszerűen bravúros az, ahogyan az alkotó egyszerre tud nagyon technicista szemlélettel és líraian gondolkodni a képalkotásról, az, ahogyan a maszkulin és feminin érzetet keltő minőségeket képes játékba hozni. A fújt rétegeket, a festékcsorgások, a hengerezett felületek elképesztően érzékivé és festőivé teszik ezeket a vásznakat, a legfelső réteg kusza vonalai azonban a rajzos jelleget erősítik. E felületek játéka, a képek érzékisége pedig talán most még inkább kidomborodik azzal, hogy az Einspach Fine Art & Photography terébe kerültek, hiszen itt a szabadon hagyott téglafal, az indusztriális jelleg még vitálisabbá, elevenebbé teszi ezeket a munkákat.