A lyukacsos lemezen
keresztül fújt minták ugyanis
– feldobva egy-egy kolorista színfolttal –
tökéletesen működnek
a friss mai divattrendek porondján is
„A holnap művészete kollektív kincs” – mondogatta Victor Vasarely. A '60–70-es években még sztár francia entellektüelnek számító Vasarelynek nem az volt az álma, hogy legyen egy lekoszlott múzeuma Óbudán. Optikai hatásokon alapuló geometrikus művészetével az egész világot akarta meghódítani, sőt, egyfajta „planetáris folklórként” az egész naprendszert. Nos, ez nem jött össze. A projekt eleve elvetélt, hiszen a hidegháború vége hidegre tette a világűr sürgető meghódítását, az emberiség kétségbeejtően röghöz-, illetve földhözragadt maradt. De azért a fekete-fehér zebramintás és az irizáló csupakörös Vasarely-minták meghódították az egész világot.
Mikor 1965-ben a New York-i modern művészet templomában, a MoMA-ban megrendezték a fogékony modern látásnak szentelt sikerkiállítást, a The Responsive Eye-t, a világ Vasarelyt és az op artnak keresztelt modern művészeti mozgalmat ünnepelte. A kiállításról a későbbi rendezőlegenda, Brian De Palma forgatott egy érzékeny dokumentumfilmet, meginterjúvolva a kurátorokat. De nemcsak művészettörténészi beszélő fejek okoskodtak a filmben, hanem a nézők is; a sok kockás és pöttyös sálas, illetve konktélruhás hölgy között az egyik tetőtől talpig fekete-fehér csíkokba volt öltözve – lelkesen közölte a riporterrel, hogy melyik divatházakból válogatta össze az egymáshoz tökéletesen illeszkedő, hosszanti csíkos harisnyáját, cipőjét és ruháját. Csak az ő példáján is látható, hogy a szemkápráztató, vibráló mintázat valóságos textilforradalmat robbantott ki a '60-as évek derekán, felszabadítva a korábban diszkrét aprómintaként robotoló patternek légióját.
Vasarely már rég elhunyt, hagyatéka felett örökösei csatáznak.
A New York-i nagy kiállításon viszont vele együtt szerepelt a mai brit absztrakt festészet nagyasszonya, Bridget Riley is. Az akkor még fiatal és hamvas op art üdvöske, Riley a reptérről taxizott a MoMA-ba, a kiállítására, mikor meghökkenve látta a Madison Avenue kirakataiban, hogy az egyik csíkos festményét szó szerint ellopta egy tervező. Be is perelte a divatcéget, mélységesen felháborodva, hogy hogyan lehetett tudta és engedélye nélkül ócska szőnyegmintává aljasítani az egyik műalkotását.
A mi esetünkben szerencsére nem kell felháborodott jogi lépésektől tartani, a mi op art mesterünk, Bullás József ugyanis önként és dalolva belement, hogy raszteres festményeiből pulóver szülessen a Lollipop Factory divatcég értő felügyelete alatt.
A lyukacsos lemezen keresztül fújt minták ugyanis – feldobva egy-egy kolorista színfolttal – tökéletesen működnek a friss mai divattrendek porondján is.
Horribile dictu: egy cuki pulóveren is.
Bullás igazán hűséges Vasarely-örökösnek bizonyul, hagyja, hogy a műteremben érlelt minták kirajzanak a popkultúrába – mert a vizualitás, az vizualitás, a szemnek meg kevés nagyobb doktora van nála a kortárs magyar festészetben. Nem úgy doktora ő a szemnek, hogy csepegteti, meg gyógyítgatja, nem, nem, ő inkább kísérletezik vele, teszteli, kínozza. A moire-hatás által kiváltott idegesítő vibrálás, amikor a raszterpöttyök nem-kívánt módon rendeződnek szabályos struktúrákban, minden nyomdász rémálma.
Bullás viszont kegyetlen tréner, szívesen forgatja el egymáson a lyukacsos fémlemezt, hogy az egymás után felfújt pettyek kétféle absztrakt hálója egymásba kavarodjon, helyenként összeolvasztva a pöttyöket, máshol egymás szellemképeivé montírozva őket, összességében pedig kirajzolva a hatszögletű minták nagy szemű hálóját. Ugyanez a moire-mintázat, amivel Bullás legfrissebb képein kísérletezik, most a Lollipop pulóverein tündököl.
És lehetek én a művészettörténet doktora, most meg kell hajtanom a fejemet a szem nagy doktora, Bullás előtt, akiről hiába állítottam már több ízben, hogy trendiszonya van, hogy időn és divaton felül áll, kénytelen vagyok elismerni, hogy ezek a szikár, szemgyilkos moire-minták őrült szexi pamutpulcsivá lényegültek át.