A puha testrészletek, a menyasszonyi tüll és a padlót elborító almák között jólesett nézelődni, de idővel egyre kényelmetlenebbé vált ez az élvezet. AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a kiállításból. Varsó, 2026.
Almák hevernek mindenütt. Feltorlódnak a falak mentén, kitöltik az ablak előtti sávot, körülveszik a szobrokat. A művek között járva a lábunk elé is figyelnünk kell. Sárgás héjukon barna foltok, nyomódások, kisebb sérülések látszanak. Ennyi gyümölcsöt látva az ember egyszerre gondol a szüretre és arra, hogy mindezt már aligha fogja bárki megenni. A bőségben van valami pazarló, miközben van egyfajta erotikus minősége is ennek a látványnak. Az Enfants Sauvages érzékisége ebből a bizonytalan állapotból táplálkozik: a kívánatosság és a viszolyság egyszerre jelen van.
A kirakat előtt magasodó fehér forma különösen pontosan sűríti ezt a kettősséget. Megnyúlt, lekerekített, apró dudorokkal borított teste egyszerre idéz növényt,valami furcsa uborkaszerű képződményt és egy égnek meredő falloszt. Az alatta szétterülő fehér textil, a buggyos, párnaszerű elemek és a tüll menyasszonyi ruhát juttatnak eszünkbe. Van benne humor, és némi ünnepélyesség is: gondosan felkészítették arra, hogy nézzük. A mereven felálló testet körülölelő anyagok azonban nem oldják fel az idegenségét. Inkább egy különös szertartás szereplőjévé teszik, amelynek a szabályait nem ismerjük. A nász és a termékenység képzete mellé valami baljós is odakerül, bár nehéz volna megmondani, pontosan mitől kellene tartanunk.
Zuzanna Szary festményein az érzékiség kevésbé harsány, de ugyanolyan nehéz kivonni magunkat alóla. A halványzöld, barackos, testszínű felületeken közelről látott testrészletek jelennek meg. Egy szájhoz érő ujj, egymás mellé szoruló végtagok, puha hajlatok. A festés fátyolossága miatt a formák lassan válnak olvashatóvá. Előbb érzékeljük a színüket és a puhaságukat, mint hogy biztosan tudnánk, mit látunk.
Ez a késleltetés adja a képek feszültségét. A tekintet közelebb akar férkőzni, azonosítani szeretné a részleteket, de a látvány továbbra is bizonytalan marad. A zöldes testek összetorlódásában például éppúgy benne van az összebújás lehetősége, mint a beszorítottságé. Az arcok hiánya pedig megnehezíti, hogy viszonyt találjunk ezekhez az alakokhoz. Intim közelségbe kerülünk velük, miközben szinte semmit sem tudunk róluk. A nézés ettől óhatatlanul tolakodóvá válik.
Kuba Skoczek kurátori szövege történeti hátteret ad ennek a kényelmetlenségnek. A címben szereplő „vad gyerekek” az európai udvarok különös érdeklődésének tárgyai voltak: az állatok között nevelkedettnek tartott gyerekeket közszemlére tették, megfigyelték, történeteket szőttek köréjük. Az idegenség iránti vonzalom jól megfért a kegyetlenséggel. A kurátori szövegben felidézett fiú történetében például az udvari kíváncsiságot eladás és fogság követi. Zuzanna Szary, Maciej Pęcak és Mateusz Okoński munkái ennek a képzeletbeli udvari kertnek a lakóiként kerülnek egymás mellé.
Ebből a történetből visszanézve a művekre már más súlya van annak, hogy valami különös, szép vagy kívánatos. A fehér figurát felöltöztették és az ablak elé állították. A festett testeket olyan közelségből nézhetjük, amelyhez egy másik ember esetében aligha volna magától értetődő hozzáférésünk. A kiállítás erotikájába így belekeveredik a rendelkezés kérdése: ki mutatja meg ezeket a testeket, ki nézi őket, és kinek van lehetősége kilépni a helyzetből.
Sokat hozzátesz ehhez a tér nyerssége. A gipszkarton falakon látszanak a csavarfejek, a nyílásokból vezetékek bukkannak elő, az ablak alatt csupasz téglasor fut. A finoman festett felületek és a tüll mellett ezek a részletek feltűnően prózaiak. Folyton visszahoznak abba a helyiségbe, ahol állunk. Az almák szintén megbontják ezt a szépséget. Foltos héjuk, eltérő méretük és sérüléseik mellett a festett testek puhasága is esendőbbnek látszik.
A történeti felvetés és a látvány kapcsolata ugyanakkor nem mindenütt ilyen szoros. A „vad gyerekek” története konkrét társadalmi erőszakról és kiszolgáltatottságról beszél, amelyet a művek önmagukban csak részben tesznek hozzáférhetővé. A kísérőszöveg nélkül könnyen egy erotikus, szürreális kert élménye maradna előtérben. Ez önmagában is erős, de a kiállítás kritikai vállalásához hozzátartozik a kérdés, hogy mennyire tudja megzavarni azt a kíváncsiságot, amelyre közben a vonzerejét építi.
Hiszen a különös testek itt is látványossággá válnak. Mi járunk közöttük, mi nézzük őket, és mi döntjük el, meddig maradunk. A kurátori szöveg ismeretében sem kerülünk kívül ezen a viszonyon. Legfeljebb jobban érzékeljük, mennyi fölény van abban a kényelmes helyzetben, ahonnan valaki más idegenségét szemléljük.
Jó volt nézni ezeket a munkákat: vonzott a puhaságuk, a kétértelműségük, a nyílt és elrejtett szexuális utalásaik. A fenyegetés lassan belekeveredett ebbe az élvezetbe, anélkül, hogy megszüntette volna azt. Az almák között állva magam is annak a kíváncsi tekintetnek a helyén találtam magam, amelyről a kiállítás beszélt. Szerettem volna még közelebb menni, még többet látni. Úgy, hogy közben nem is volt egészen világos, mire jogosít fel ez a vágy.
