Minden az illatokkal kezdődik. A fenyők, a fák illatával, a hó roppanásával a talpunk alatt, ahogy haladunk felfelé, szélmarta piros arccal. Vajon az érzetek vagy a látvány kerít inkább hatalmába? Körülöttünk csend, a végtelen hótakaró csendje. Porszemek az egykori diavetítő fénypászmájában. A hegycsúcsok egy másik szerelmese, Caspar Friedrich szerint néha be kell csukni a szemünket ahhoz, hogy a festmény megszülessen bennünk — ezt az alkotói elvet követi Ji-Young Demol Park, aki immár több mint egy évtizede rajzolja elmélyülten a francia Alpokat. Hívták már sokan máshova rajzolni, felfedezni új tájakat: Bretagne, Korzika, a tenger… — sorolja elmélázva. De nem, neki éppen ezeket a ködbe burkolódzó hegyormokat kell festenie: a nézőpont és az évszak változhat, a főhős azonban sosem. Ebben a mesében az Alpok fogazott, sziklás vonulata lesz a főszereplő. És persze egy festőnő, aki szerelembe esett a hegyláncokkal, és általuk megtalálta a saját hangját.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány valahol a messzi Dél-Korea vidékén, aki lenyűgözve nézegette-lapozgatta a nagy nyugati mesterek művészeti albumait. Miután a család képeskönyveit már mind telerajzolta, egy külön füzetben folytatta a klasszikusok másolását: ezt a buzgalmat látva édesapja üzleti útjairól hazatérve színes diafilmeket hozott neki ajándékba különböző európai nagyvárosok múzeumaiból. Részben ezek az emlékek, a vidéki környezetben töltött idilli gyerekkor képei inspirálták, amikor később, már felnőtt fejjel letelepedett a családjával Ayze-ban, ami egy kis francia falu valahol Genf és a Mont Blanc lábánál fekvő Chamonix között. „Szerettem volna, ha a lányaim is megtapasztalják a természet közelségét” — mondja, és ez a vallomás korántsem magától értetődő, hiszen európai tanulmányai során (Annecy, Chambéry en Savoie) nagyrészt városi életmódot folytatott. Az emberek, múzeumok, utazások bűvöletében a táj mindig mellékszereplő volt csupán. „Azért is választottam a svájci mesterképzés alatt a fotót és a videóinstallációt, mert valahogy sokkal kortársabbnak éreztem ezeket a műfajokat akkor a rajzhoz, vagy a festészethez képest.” Ji-Young azonban hamarosan férjhez ment Európában, és a gyerekek születésekor teljesen félretette művészi ambícióit: rajzot tanított egy helyi iskolában, maradék idejét pedig a gyereknevelésnek szentelte.
A fordulópont 2012-ben érkezett el, amikor a család hazalátogatott Dél-Koreába, Ji-Young szülőföldjére. „Kiderült, hogy a szüleim megőrizték a régi rajzaimat. Előszedték őket, és noha némelyik nem volt már túl jó állapotban, nagyon megérintettek. Elkezdtem gyors vázlatokat skiccelni apámról, anyámról, aztán rendszeressé vált, hogy vázlatfüzetet viszek magammal a családi kirándulásokra.” Franciaországba visszatérve lenyűgözte a koreai hegyvonulatok és az Alpok között feszülő ellentét: „A koreai hegyek nagyon mások. Finomabbak, valahogy tompábbak, lekerekítettebbek, szinte úgy is mondhatnám, nőiesebbek. Ezzel szemben az Alpok nagyon éles, ásványos, határozottan csipkézett, nagyon maszkulin. Nem lehet megunni, annyiféle arca van: nyolc ország területét érinti, és hihetetlenül változatos képet mutat attól függően, épp honnan nézünk rá.”
Egyszóval boldognak kell őt képzelnünk, ahogy a hóban ülve a világ egyik legkarakteresebb hegyvonulatát festi hagyományos, ősi módszerrel: lavírozott tussal. De vajon nincsen ott a múzsáknak túl hideg? „Amikor szélcsend van, tulajdonképpen nem érzi az ember annyira a hideget. Persze ha megfagy a festék higításához használt víz, akkor nyilván abbahagyom, illetve néha felkelek és átmozgatom magam egy kicsit.” — mesél Ji-Young sztoikusan az extrém alpesi munkakörülményekről. Noha rutinos túrázó, a túra számára nem sport, nem a hegy meghódítására irányuló kísérlet, hanem a megfelelő látószög keresése és megtalálása: egy kontemplatív, egyben befelé is figyelő gesztus. A természetben készült rajzokat, vázlatokat Ji-Young mindig otthon, a műhelyében dolgozza ki nagyobb formátumban.
Lenyűgöző technikai tudás van a birtokában, hiszen a lavírozott tus nem tűri meg a hibát, ugyanakkor az intuíció, a véletlen is szerepet kap az alkotás folyamatában. „Itt nem lehet tévedni. Ez nem olyan, mint az akril vagy az olajfesték, ahol bele tudok javítani, rá tudok vinni egy másik réteget, ami eltünteti a hibát. Fontos a transzparencia, ami hagyja az egészet lélegzethez jutni, illetve a finom tónusok és a részletek kidolgozottsága, ami megadja majd a mélységét a képnek.” Érdekes ellentmondás, hogy maguk a kész képek nagyon spontánnak tűnnek, és festés közben nagyon gyorsan kell reagálni az alkotónak a papír, a víz és a festék között lejátszódó folyamatokra, mégis minden mozdulat mögött hosszas tervezés, évek gyakorlata húzódik meg. „Ott van benne a véletlen játéka, hiszen én személy szerint nagyon sok vizet használok: a festék folyni fog a papíron, és onnantól kezdve, hogy hozzáérek az ecsettel, nagyon gyorsan történik minden, így reagálnom is gyorsan kell majd. Nyilván az évek alatt szert tettem már annyi gyakorlatra, hogy nagyrészt meg tudom jósolni, hogyan zajlik le egy-egy folyamat festés közben, ugyanakkor szinte provokálom benne a véletlen játékát, hiszen ettől olyan megunhatatlan az egész. Ettől válik szenvedéllyé. Teljes odaadást kíván.”
Ji-Young lavírozott tusképei a művész személyes benyomásaiból táplálkoznak, ugyanakkor visszanyúlnak a műfaj többezer éves hagyományaihoz is: a transzparenciára, a tónusokra, a természet szépségére fókuszálnak. Képein az „üres” részek lélegzethez juttatják a befogadót, kiemelik a szemlélő egységét a természettel, meditatív hatást keltenek, utat engednek a saját belső érzeteinknek. Ahogy tavaly megjelent albuma, a Lavis des Alpes is mutatja, Ji-Young általában hat nagy téma mentén közelít a tájhoz: a fák, a hó, a szikla, a víz, a horizont és az atmoszféra alkotják azt az „állványt”, amire a képet majd felhúzza.
AZ ÖSSZES KÉP: Portrék a művészről, reprodukciók a műveiről. 2026.
© a művész jóvoltából. A portrékat Rodolphe Demol készítette.Ugyanezek a fő motívumok bukkannak fel 2020-ban megjelent első albumában, a Des rives et des crêtes-ben is. Az album képei a havas hegycsúcsok mellett egy másik természeti képződmény szépségét is megidézik az olvasók számára: „A Genfi-tó számomra olyan, mint a tenger. Emlékszem, először a vonatból pillantottam meg: egy hatalmas tükör, és a hegyek mintha lebegtek volna benne.” Ji-Young saját bevallása szerint nagy természetjáró, és noha nem osztozik a helyi lakosok többségének sportőrületében, azért többnapos közös túrákat simán bevállalnak a családdal.
A képein uralkodó egyensúly mintha saját személyiségének integritásából is táplálkozna. „Jó döntés volt, hogy annak idején ideköltöztünk a családdal, így láthattam a lányaimat felnőni. Persze álmodoztam néha egy saját, tágas, rendezett stúdióról, ugyanakkor sosem csak alkotó művész voltam, hanem egyben tanár és anyuka is. Így aztán a szabad pillanatokat használtam ki, és a ház éppen elérhető sarkait rendeztem be dolgozószobának.”
Néhány éve felhagyott a tanítással, lányai is kirepültek, így a hangsúly újra az alkotás felé tolódott. Ji-Young megint szabadon kísérletezhet a rajzaival, mint egykor kislánykorában. A történet ezzel körbeért. Inspirációja kimeríthetetlen, hiszen mindig akad olyan kilátópont a környező hegyekben, ahonnan még nem csodálkozott rá az őt körülvevő tájra. Festészetének ez a kulcsa: megtalálni azt a magaslatot, ahonnan a legjobb rálátás nyílik az Alpok hegyláncaira. Leülni vázlatfüzettel a kézben, kiüresíteni az elmét. Ez innentől már lényegében gesztusfestészet: a kéz mintha magától mozdulna, a tusvonások megszülik magukat, a kép szinte absztrakt formát ölt, horizont helyett egy rothkói vonal szeli át a nagy fehérséget. Egyáltalán: ki gondolta, hogy a fehérnek ennyiféle árnyalata van?! Nem csoda, hogy a modern művészet úttörői mind ihletet merítettek a régi kínai és japán mesterek munkáiból. Ha a fotó, a videó kortárs, akkor a tus időtlen: az alkotó és a mindenkori néző egyaránt megtalálja benne a saját békéjét.
