A Samer Yamani kurátor által megvalósított hatalmas installáció tizenegy művész alkotásait egyetlen, komplex műbe rendezi, amely egyszerre szól az egymásrautaltságról, az összekapcsolódásról, a Másikhoz való alkalmazkodás fontosságáról, ugyanakkor a folytonos formálódásról és az agyag és az emberiség közös evolúciójáról is.
A kiállítás az agyag időtlen történetét meséli el, annak eredetét, az emberi kéz általi alakulását, valamint a civilizáció kialakulásában betöltött nélkülözhetetlen szerepét, miközben a tárlatban a spirális útvonalon haladás során az ember és az agyag közös jellemzői bontakoznak ki: az átalakulási képesség, a törékenységben rejlő erő, az ellenállóképesség, valamint az alkalmazkodásra és a folyamatos fejlődésre való hajlam. Ahogy az élet kihívásai alakítják az emberi ellenállóképességet, úgy az agyag is mélyreható változáson megy keresztül, idővel alkalmazkodik és újradefiniálja magát.
Az installáció egy kifelé haladó spirális útvonalat rajzol, amelyen a látogató egyszerre bolyonghat, ugyanakkor a félhomálynak és az éles megvilágítottságnak köszönhetően bekerülhet egy olyan meditatív állapotban, amelyben nagyon hamar világossá válik, hogy a fejlődés szempontjából milyen fontos az összekapcsolódás, az, hogy együttesen formálódjunk, mert az ellenállóképességünk, valamint az adaptálódás készsége sem csak egyénileg, hanem kollektív szinten értelmezhető. Az installáció egyforma elemekből felépülő sűrű szövetet alkot, amelyek a tradicionális technikákat idézik, ugyanakkor létrehoznak egy, az áramlás érzetét keltő struktúrát, amelyben öt nemzet tizenegy művészének művei “bújnak” meg, a rácsodálkozás élményét kínálva a látogatónak, miközben ő folytonosan ki-bejár a spirális (és spirituális) útvonalon.
Ezen az útvonalon a kerámiaművészet fejlődését is nyomon követhetjük az ősi kézi fröccsöntési technikáktól a legmodernebb technológiáig, beleértve a robotizált kézművességet is. Az agyag evolúciójának vagyunk szemtanúi, annak, hogy az idők során miképpen adaptálódott az emberi igényekhez és a technikai adottságokhoz.
A tárlat szcenográfiai struktúrája az élet útját, valamint annak “forgószeleit” jeleníti meg. Az út belülről indul, a legbensőbb, az emberi érzelmekhez és érzésekhez kapcsolódó körrel kezdődik, ahol az alkotások a művészek a társadalmi szenvedéshez és az egzisztenciális kérdésekhez kapcsolódó legmélyebb gondolatait közvetítik, majd kifelé haladva a mindennapi élet kerül a fókuszba, annak a kihívásai, valamint a jelen és a múlt közötti kapcsolatok. Végül eljutunk a legkülső körhöz, ami a minket körülvevő tág világot képviseli, a városainkat, az örökségünket, a földrajzunkat. Ez a külső rész emlékeztet saját kicsinységünkre, ugyanakkor rámutat a világot összetartó nagyobb összefüggésekre is.
A jordániai Salma Alsaket és a marokkói Amine Asselman egyaránt apró, moduláris elemekből építették fel kompozíciókat, amelyek az emberi egymásrautaltságról és az összefonódás fontosságáról szólnak. Mindkét mű a végtelenségig folytatható, természeti formákat idéznek meg, ugyanakkor a digitalitás sajátosságaira és az ipari tervezés szisztematikusságára is rámutatnak.
A szaúd-arábiai Albara Saimaldahar műve a 2023-as Velencei Építészeti Biennálén szerepelt először: a szintén modulokból felépített tér egyszerre tisztelgés a szaúdi népi építészet iránt, ugyanakkor a jövőbe vetett fejlődésről és reményről egyaránt szól. Az alkotó a tradíció és az innováció párbeszédét teremtette meg ezzel az alkotással. A szintén szaúdi Saud Alsaleh a folyamat fontosságát hangsúlyozza a végeredménnyel szemben. Olyan technológiát használ, amelynek fontos motívuma a kiszámíthatatlanság, így az alkotás a művész fókuszált jelenlétét követeli meg: az üvegezésben rejlő bizonytalanság rávilágít az alkotófolyamat jelentőségére.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a rijádi Adaptibility kiállításról, SAMOCA, Rijád, Szaúd-Arábia, 2025.
Forrás: Selma Feriani GalleryA középső körben az egyiptomi Ibrahim Said Floating Vase sorozatának két darabja, a finn származású Thomas Modeen Everyday objects installációja, valamint a libanoni Marylyn Massoud terrakotta szobrai láthatók. Said kecses, testteket idéző edényei az egyiptomi tradicionális formákból és az iszlám mintázatokból inspirálódva alkotta meg a műveit, amelyek a formálódásról, a fluid alakulásról szólnak. Modeen a hasznosság és dekorativitás, valamint a tervezettség és az intuitíció határait kutatja, Massous pedig szintén a tradicionális technikákból kiindulva a kulturális folytonosságra, valamint az emberek és a föld közötti mélyen gyökerező kötelékre irányítja a néző figyelmét.
A legbelső körben szerepelnek a legintimebb munkák, a marokkói M’Barek Bouhchichi Black Hands installációja a Tamegroute régió fekete és fehér közösségei között húzódó faji ellentétekre reflektál. A kéz nyomát őrző elemek rákérdeznek a földhöz való viszonyra, ami egyszerre összeköt és elválaszt. A szaúdi Manal Aldowayan Suspended Together szobra egy kerámiagalamb, amelyre egy hivatalos utazási engedély van rányomva, amelyet a nőknek kell kérniük az apjuktól vagy a férjeiktől. Így a szabadság fehér galambja, valamint a fogvatartottság motívuma kerül egymás mellé.
A libanoni Zena Assi műve a védelemről és a túlélésről szól, az egyiptomi Hana El-Sagini munkája pedig a törékenység és a sebezhetőség fogalmát appropriálva a világ nonszensz jellegére irányítja a néző figyelmét. A világ zűrzavarosságára és az abszurditására utalva a mű elmossa a határokat a valóságot és az elképzelt között.
Erős önvizsgálatra késztet ez a kiállítás, amely az emberi találékonyságról épp úgy szól, mint az élet átláthatatlan bonyolultságáról. A kollektív emberi tapasztalat fontosságát hirdeti az agyag elemi nyelvén keresztül, miközben a fluidálásban rejlő gyönyört és az emberiség tartós szellemét ünnepli.
