ami jól jelzi az elmúlt néhány évben jelentkező szemléletváltást, ami fokozatosan leszámol az európai fehér férfi által uralt szűk kánonnal, és, ami fókuszba helyezi azokat a fekete alkotókat is, akik korábban nem jutottak megfelelő reprezentációhoz a white cube terekben. A 2020-as évektől kezdve megindult a fekete ábrázolás iránti érdeklődés, valamint párhuzamosan felgyorsult a fekete portéművészet kommercializálása. Boafo meteorikus felemelkedése egybeesett ezekkel a nagyobb trendekkel, olyannyira, hogy ő lett a fekete portrékép plakátgyermeke. 
Ugyanakkor látni kell, hogy Boafo előtt hosszú út áll, ami a hírnévig vezetett, Bécsben élve és dolgozva sokáig semmilyen elismerésben nem volt része, a munkáit “túl feketének” ítélték meg, Boafo egy időre abba is hagyta a fekete témák festését, miközben számára nyilvánvalóan az önarcképek és a szeretteiről készült portrék festése volt a fontos. A művész nagy utat járt be a hírnévig és rengeteget dolgozott, hogy az identitásról és a bőrszínről elmondott történetei meghallgatásra találjanak.

Fontos tehát látni, hogy ez a kiállítás nem a reprezentációs politika felemelkedésének végállomása (Európában), hanem egy építőköve az új kánon felépítéséhez vezető útnak, amely az afrikai diaszpórából származó művészek hangját ünnepli. Miközben ez a kiállítás jól szemlélteti Boafo művészeti gyakorlatának gazdagságát és mélységét is, annak változatosságát és dinamizmusát, ami kiállja az idő próbáját.
A mostani kiállítás kellően reflexív, az utolsó terem ugyanis kifejezetten a művész megítélésével foglalkozik, azzal, hogy Bécsben folyton rákérdeztek arra, hogy miért csak feketéket fest, miközben a ghánai tanulmányai során sosem merült fel ez a kérdés. Ebben a térben látható Boafo 2017-es Why Do You Only Paint Black People festménye is, amelyen egy divatosan öltözött személy látható, akinek a vonásai csak alig kivehetők: arc helyett csak egy homogén fekete színfoltot látunk. Kezében táblát tart a címben szereplő kérdéssel, így a művész tulajdonképpen a látogatónak visszadobja a kérdést a látogatónak, és arra ösztönzi, hogy tisztázza magában a saját nézőpontját. A térben szerepel még Yelvilaa Bodomo To See Is An Act Of Love című költeménye is, ami a láthatatlanság-láthatóság dialektikáját hozza mozgásba, miközben rámutat a saját eurocentrikus tekintetünk elavultságára is. A Proper Love tulajdonképpen arra késztet, hogy igyekezzünk tiszta tekintettel fordulni az életmű felé, valamint, hogy lássuk meg az alkotó saját magával és a világgal vívott harcát, aminek aktuális állomása a Belvedere kiállítása.

A tárlat tulajdonképpen egy fordított kronológiát követ, a belső teremből kifelé haladva következnek azok a korai képek, amelyek az útkeresésről, a saját hang megtalálásáról szólnak. Az Önarcképek a bécsi tanulmányi évekből válogat: ebben az időszakban Boafo gyakran portrézta magát meghitt műtermi környezetben, legtöbbször meztelenül, hol egy széken ülve, hol háromnegyed profilban, miközben a tükörben nézi magát, tekintetét egyenesen a nézőre szegezve. Gyakran látunk könyvet a kezében. Ezek a kompozíciók megmutatják, hogy a művész miként látja magát, valamint azt, hogy milyennek akarja, hogy lássák őt mások. Ezek a képek azonban nemcsak a korábbi elutasításokra adott válaszokként olvashatók, hiszen reflektálnak a fekete férfitest hiperszexualizálására is. A testiség és az intellektualitás egyszerre jelenik meg a kompozíciókon, így Boafo tulajdonképpen egy megkülönböztetett képet fest a fekete identitásról, olyat, ami szembemegy az eurocentrikus sztereotípiákkal.

Nagyon izgalmas, az is, hogy a perszonális identitást követően a gender kérdések is előkerülnek, maszkulinitás és feminizmus külön tematikai egységekként jelennek meg a tárlaton. Amoako Boafo kompozícióin a férfiak színes ruhákban, feltűnő kiegészítőkben, orrgyűrűvel, harsány színekben és festett körmökkel jelennek meg, körülöttük gyakran a szexualitáshoz kapcsolódó szimbólumok, például eper, látszanak. A művész kibillenti a hagyományos társadalmi elképzeléseket, megkérdőjelezi a nemi sztereotípiákat, nála a fekete férfiasság a sérülékenység és az érzékenység fogalmaihoz kapcsolódik. A vibráló színek, a sűrű minták a divat fontosságát hirdetik, ami szintén az identitás fontos leképezése. 
A nőket ábrázoló kompozíciók esetében szintén jelen van a dekorativitásra való törekvés, e művekben pedig megjelenik valamiféle felhőtlenség, ami eleganciával párosul. Amoako Boafo a Bécsi Képzőművészeti Akadémián töltött évei alatt sokat festette a bécsi kulturális és művészeti élet női szereplőit, ami egyszerre volt a tiszteletadás gesztusa, ugyanakkor tulajdonképpen egy olyan “arcképcsarnokot” hozott létre, amivel láthatóságot adott ezeknek a nőknek és beírta őket a bécsi művészeti kánonba.

Azért is őrületesen izgalmas ez a kiállítás, mert zsigeri szinten érzékelteti, hogy Amoako Boafo egyszerre kapcsolódik az afrikai diaszpóra hagyományaihoz, miközben alkotói hangját a bécsi modernizmus is formálta. A dekorativitásra való törekvés, a minták gyakori használata, a szigorú frontális ábrázolás a szecessziót és Klimt műveit idézi, a férfiasság árnyalt ábrázolása, valamint az ambivalens érzelmeket kiváltó tekintetek Schiele műveit juttatják eszünkbe, valamint a festői részletek, a faktúrális játékok szintén az osztrák festő képeit idézik. A kiállításban e modernista alkotóktól is szerepel néhány kép, így izgalmas dialógusok teremtődnek az időben és térben is egymástól távol levő alkotók között. (Ugyanakkor a Belvedere állandó kiállításában is láthatunk egy-egy Amoako Boafo-festményt egy Klimt-, egy Schiele- és egy Monet-kép mellett).

Amoako Boafo képei a szeretetről szólnak: a művészet iránti szeretetről, az önszeretetről, valamint a fekete közösség iránti szeretetről egyaránt. Az ábrázolt személyek az alkotó szerettei, barátai, közösségének elismert tagjai, akiket gyakran monokróm, absztrakt háttér előtt jeleníti meg, és mindössze néhény személyes tárgyat fest melléjük. Így a fókusz magára a személyre esik. Intenzív találkozások jönnek létre az ábrázolt figurák és a nézők között. Az önbizalmat, erőt és derűt sugárzó tekintetekhez könnyű kapcsolódni, az ábrázolások pedig a szolidaritás, támogatás és összetartás fogalmai mentén olvashatók. Miközben ezek az arcok segítenek abban is, hogy ráismerjünk tekintetünk sematizáltságára, és, hogy segítenek abban, hogy megpróbáljunk kilépni a saját buborékunkból.