Baselitz számvetése

Georg Baselitz The Confession of My Sins a bermondsey-i White Cube-ban egy festői életet összegző tárlat.

A Confession of My Sins Baselitz második önálló kiállítása a White Cube-ban, lehet, hogy az utolsó nagy solo show-ja, amelynek anyaga az elmúlt év intenzív munkájának eredményeképpen jött létre. Ez idő alatt a művész számos olyan vásznat festett, amelyeken saját magát, feleségét és emblematikus állatait ábrázolja a jellegzetes, laza, jól felismerhető festői stílusában. Sajátos ikonográfiája, a fejjel lefelé fordított alakok dominálják ezeket a vásznakat is, amelyek kontextus nélküli, színtiszta festői hátterekre kerülnek rá. A fejjel lefelé fordítás gesztusa azért is izgalmas, mert ezáltal Baselitz képes a figuratív témáiról elvonni a figyelmet, hogy a fókuszt magának a vászonnak a felületére és a ecsetnyomra irányítsa.


Érdekes módon a kiállítás darabjai, a morbid téma ellenére, még mindig az expresszionizmus felfokozottságát tükrözik vissza, miközben érzékenyen szólnak a halandóságról, a végességről, az emberi törékenységről, valamint a bűnösségről is. A pasztózusan felhordott gesztusok érzékivé, zsigerivé teszik ezeket a munkákat, lendületesek és vadak, az első terembe installált művek élénk színei pedig fiatalos energiáról és tombolásról adnak számot, ami az idős művész törékenységével izgalmas oppozíciót alkot. 
A nagyszabású tárlaton kisméretű papírmunkák és hatalmas vásznak egyaránt szerepelnek: az anyag egy intenzív év alatt állt össze, a kompozíciókon pedig Baselitz jól ismert témáit, motívumait, ötleteit vonultatja fel. Lényegében saját pályafutásából merít, a múltból táplálkozik. A 86 éves alkotó az időskor szemüvegén keresztül a saját megélt tapasztalaira és a művészi ötleteire reflektál, tiszteleg a kulcsfontosságú témái előtt, valamint fiatal korából származó képi referenciákat tár fel. Visszatekint, számot vet és lezár. 
Theodor Adorno német filozófus mondta azt, hogy a művészek időskori művei egyfajta energiával és bomlasztó esszenciával bírnak, lázadnak az esztétikum ellen és valami új felé kapaszkodnak. A halandóság és végesség felismerése olyan feltételeket teremt, ami lehetővé teszi a művész számára, hogy elérje a legteljesebb potenciálját. Megszűnik ugyanis a megfelelési kényszer, ugyanakkor mégsem beszélhetünk teljes felszabadulásról, hiszen az alkotó szelleme izgatott, nyugtalan, mert tudja, hogy véges az idő, amit az alkotással tölthet. Baselitz vallomása egy gazdag életről szól, amelyben az emberi realitás és törékenység egyszerre tételeződik.

A mostani kiállítás számvetés, papírmunkák és hatalmas vászonképek szerepelnek az anyagban, a végesség érzete és a fizikai sebezhetőség mindkét típusú műveken megmutatkozik. A vásznak nagy részén törékeny, elmúlóban levő ülő alakokat látunk, és bár Baselitz esetében a figurák gyakran párban vannak jelen a képeken, egymással szemben helyezkednek el vagy éppen hármas, négyes csoportokban tűnnek fel, gyakran tűnik úgy, hogy teljesen el vannak szakadva egymástól. Nincs közöttük kapcsolat, elszigetelve tételeződnek a vásznon, magányosak és kiszolgáltatottak. 

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Georg Baselitz Confession of My Sins című kiállításából, White Cube Bedmonsey, 2024.

© a művész és a White Cube jóvoltából.

A kiállítás anyagának másik fókusza túlmutat az emberin: szarvasok, sasok, lovak és tehenek váltják itt az ülő embereket, amelyek visszautalnak Baselitz életének korai szakaszára, a szászországi gyermekkorra, ami tavak és zöldellő mezők között telt. Ezek az élmények a korai műveken is megjelentek, de most is számos vásznon visszaköszönnek. A művek kék hátterei idillivé teszik ezeket a kompozíciókat, ugyanakkor a figurák, valamint a fejjel lefelé komponálási mód mégis szorongó érzeteket kelt.

A papírra készült alkotások egyszínűek, többnyire pirosak és gyakorlatilag vonalas rajzok, törékeny, hullámzó, bizonytalan kontúrokkal megfogalmazott alakokat látunk rajtuk, a komponálási gyakorlat Tracey Emin stílusát is idézi, ugyanakkor az emberi sebezhetőséget is láttatja. A földön festett vásznakat a művész járókeretének és mobil festőasztala által hagyott vonalak teszik még expresszívvé, amelyek az alkotó saját egészségügyi küzdelméről, de eltökéltségéről is tanúskodnak. Ezek a vonalrendszerek újabb réteggel gazdagítják a műveket, mélységet és gazdagságot adnak nekik.
És bár a művek a művész összes védjegyét magukon viselik, ezek művek légiesebbek, transzparensebbek, a kompozíciók lecsupaszítottak, a vászon az egyes kompozíciókon a lazúrosság határása szépen elő-előtűnik. Talán a művész hanyatló mobilitásának eredményei, ugyanakkor szimbolikusan olvasva az eltűnésről, az elmúlásról is szólnak. 

De bármelyik műcsoportról is legyen szó, az  alkotások továbbra is nagyon testiek, anyagiak, éppúgy ahogy a vérvörös tintával felvázolt tanulmányok vagy a harisnyákkal applikált kompozíciók (amelyek kétségkívül dadaista gesztusok és Hannah Höch hatását idézik). Egyes alakok szemben állnak egymással, mások egy irányba tekintenek, de egyaránt úgy hatnak, mintha maguk is kontemplálnának a bűn természetéről. Baselitz a bűnt a test, a közösség és az emberi tapasztalat velejárójaként tekinti, most pedig szégyentelenül elénk tárja a sajátját: ahol egykor kidolgozott motívumok mögé bújtatta valódi identitását, ott most hamisítatlanul és mentegőzésektől mentesen szól hozzánk.

— Kocsis Katica

2024. június 12., szerda 06:16
kapcsolódó cikkek
ajánló

Varga Ádám: Mapping

Varga Ádám: Mapping // Vintage Galéria

támogatók