1. rész. A törzsfőnök
A hirtelen jött hideg tavaszi szél rendületlenül fújt a tenger felől, tudomást se véve a hét ágra tűző napról. A lagúnák kéklő hullámain ezerfelé törve csillogtak a sugarak. Úgy tűnt, már több izgalom nem érhet minket. De a Nagy Manitu másként akarta. Váratlan fehér vízitaxi érkezett a Giardini hajómegálló mellett fekvő magánmólóhoz, benne pedig egy igazi sztár. Hátát a kajütnek döntötte, pompás tollsörénye lebegett a szélben, a zekéjére tűzött rézfütyülők és kagylócsengettyűk csilingelése messzire elhangzott, dacolva a tenger állandó morajlásával.
A Velencei Biennálé több napos forgatagától megfáradva, már az utolsó vaporettót vártuk, hogy kivigyen minket a város túlsó pontjára, a buszpályaudvarra. Most mégis földbegyökeredzett a lábunk, megbabonázva bámultuk a különös látványt: a törzsfőnök érkezése betetőzte az idei show-t. Méltóságteljes, mégis gyors mozdulatokkal pattant ki a vízitaxiból, hogy csatlakozzon a széles tengerparti korzón várakozó törzsbeliekhez. Vidáman csilingelő, karneváli menetként indultak a nemzeti pavilonoknak otthont adó Giardini beléptetőkapui felé. Díszes ornátusuk alapján azt tippeltük, hogy a Brazil Pavilonhoz igyekezhetnek, hiszen ott Glicéria Tupinambá indiánaktivista gyűjtötte össze a Tupinambák bennszülött művészeit, különféle halászhálókkal körbevett monitorokkal. A megnyitó-ceremónia kötelező köreit fejedelmi tollkoszorúban hozta le.
Meglehet, hogy törzsfőnökünk tényleg a Tupinambákhoz tartott, bár az indiánöltözék gyakoribb volt a biennálés megnyitó forgatagában, mint a trapéznadrág. Nem véletlenül. A főkurátorrá kinevezett brazil múzeumigazgató, Adriano Pedrosa kifejezetten a Külföldiek mindenhol hívószóval címkézte fel a két részes óriáskiállítást, mindenekelőtt a globális dél bennszülöttjeire célozva. Bennszülöttek, indiánok, őslakók – minden mennyiségben.
2. rész. Aranyló Wigwam
Az indiánokkal – az egyszerűség kedvéért utaljunk rájuk mostantól így – rengeteg kiállítás foglalkozott. A spanyolok tágas pavilonját a perui születésű Sandra Gamarra festette tele a Bevándorló Művészeti Galéria gyarmatosítás előtti vízióival, a dánok elmesélték a grönlandi eszkimók szomorú sorsát, a főpavilon fehér homlokzatát az amazóniai MAHKU kollektíva tarka indiánmustrája változtatta törzsi sátorrá, a hollandok afrikai kakaószobrokat öntöttek ki a dekolonizáció jegyében, az Egyesült Államok pedig első alkalommal adott helyt egy igazi indiánnak, a félig csaktó, félig cseroki Jeffrey Gibsonnak, aki kifejezetten indiános stílusban dolgozik Brooklynban, jókedvű színes mintákkal és gyöngyfűzött állatszobrokkal. Az Ausztrál Pavilonban egy aboriginal művész, Archie Moore rajzolta fel többezer évnyi gigászi családfáját, bennszülött-vegzálást dokumentáló állami papírosok fölé, be is húzva ezzel az egyik idei Arany Oroszlán díjat. A másik is bennszülötthöz került. Az Arsenale egyik nyitó installációjáért, az oszlopok közé húzott sátorszerű szalagokért kapta meg a maori Mataaho Collective.
„Csak a kiállító indián a jó indián” – mormolhatta a főkurátor maga elé, ahogy egymás mellé akasztotta az újabb és újabb szőtteseket. Persze, volt a biennálén sok minden más is. Szintén erős volt a poszthumán víziós installációk szerepe, posztapokaliptikus űrutazások, ember utáni lények, bolygóközi porba fúló robotok, és olyan meditatív médiainstallációk is, mint amilyen Nemes Márton pazarul összerakott Magyar Pavilonja is volt. Pedrosa sem csak az indiánokat sorolta a címbeli „külföldiek” közé, hanem a queereket is, volt is péniszes női bronzakt, csókolózó mozaik fiúpár és még egy gyermekszülő férfit ábrázoló festmény is. De a prímet mégiscsak a népviseletbe – és a dekolonizáció kurátori frázisaiba – burkolódzó indiánok vitték.
3. rész. Winetou árnya
Az egyszeri kelet-európai látogató tanácstalanul tántorog az indiánkarnevál kellős közepén. Még a bennünk élő gyermekkori kis Winetou se tudott rávenni minket, hogy odalépjünk egy aztékkockás bennszülötthöz, és megpróbáljunk beszédbe elegyedni vele. Tulajdonképpen mit is kell csinálni a népviseletben parádézó indiánokkal? Meg kell bámulni őket? Szelfizni kell velük? Bár tiszteletre méltó, ahogy egy törzsfőnök Velencéig, a globalizált kortárs művészet főrendezvényéig repül (és vízitaxizik) valami távoli őserdő mélyéről, felveszi a legszebb ruháját, és végigvonul a Giardini parkjában, mégis nehéz elhessegetni az olyan történelmi példákat, mint amikor az állatkertekben vagy a világkiállításokon mutogatták száz éve a félmeztelen bennszülötteket. (És valljuk be, jódlizó osztrákok vagy kockásszoknyás skótok se hiányoznak az elegáns, ballonkabátos látogatók közül.)
Az indiánok történetei pedig túl messzire vezetnek. Kinek van ideje arra, hogy utánanézzen a gyarmattalanítást teljes erővel végző John Akomfrah összes, költői metaforákba és videóetűdökbe tekert, gyors pillanatra felvillantott történetének? Például, hogy azok a bizonyos karibi bennszülöttek honnan hová migráltak, miközben – nagyon drámai módon – vezetéknevüket sokszor az őket szállító Windrush óceánjáróról kapták. Boldogok voltak-e ott, ahonnan elmigráltak, és boldogultak-e ott, Nagy Britanniába, ahová beköltöztek?
4. rész. Feltűnik Old Shutterhand
A népek átjáróházaként és a nemzetállamok fel-felparázsló ellentéteként megélt kelet-európai történelemtől semmi sem lehet idegenebb, mint az a civilizációs alapképlet, miszerint békében és boldogságban éldegél egy törzs ősi vadászterületén, majd megérkeznek a kövér gyarmatosító fehér kapitalisták, és tűzzel-vassal kiírják őket. A népvándorlások és birodalmak kohójában született Európából nézve ez az aszimmetrikus alaptapasztalat végtelenül nehezen átélhető.
„Mindig is Old Shutterhand akartam lenni, nem Winetou” – relativizálta a viszkispohár mélyére nézve az egyik kolléga a kelet-európai indiánmítoszok erejét. Mi, Karl May gyermekei, a legvidámabb barakk sápadtarcúi, nehezen boldogulunk a velencei bennszülöttekkel. A biennálé indiánjai nem hordanak famert, se Premier League-es focimezt, nincs náluk okostelefon és nincsenek rágyógyulva a közösségi médiára se. Töretlen jókedvvel fújják a pánsípot és szővik halászhálójukat, törökülésben csücsülve a pálmafa alatt a homokban. Nem fenekednek szomszédos törzsek javaira, nem lépnek harci ösvényre, nem skalpolják meg a legyőzötteket, nem gyalázzák meg az ellenség asszonyait, nem hajtanak rabszolgasorba gyengébb indiánokat, semmi esetre se másznak fel egy kőpiramis tetejére, hogy emberáldozatot mutassanak be, vagy pusztítanak el teljes ökoszisztémákat megalomán szoborfejfaragási lázukban. És nem, nem, egymást se eszik meg soha!
5. rész. Az utolsó mohikán
Nem kérdés, hogy a gőgös fehér gyarmattartó urak sokszor cudar módon bántak az indiánokkal. Állati sorban tartották őket. Ezeket a véres és drámai történeteket érdemes újra és újra elmesélni. De hogy minden indián romlatlan „nemes vadember” lenne, aki olyan békében él együtt a természettel, mint az Avatar háromméteres kék űrlényei, az enyhén szólva is gyanús. Nem lehet mindenki bölcs Csingacsguk. Se Gojko Mitić. Mi van akkor a piros poncsós bolíviai indiánokkal, akik körben ülve fújják sípjaikat a hajdani Orosz Pavilon emeleti termeiben, amit a lítiumbányákhoz való hozzáférésért cserébe kaptak kölcsön az ukrán harci ösvényre lépő Nagy Testvérttől? Minden indián jó indián?
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a Velencei Biennálé kiállításaiból, 2024.
© Fazekas Fanni„A művész első alkalommal szerepel a Velencei Biennálén.” Ez a mondat szinte refrénszerűen zárta le a főkiállítás művészeinek életrajzát. Tisztelettel hajtjuk meg fejünket a sok indián újonc előtt, de mégis egyre csak azon merengünk: lesz-e alkalmuk akár csak még egyszer kiállítani a lagúnák városában…? Vagy ez az indiánnyár úgy tűnik majd el a semmibe, ahogy a Giardini felé távolodó törzsfőnök zekéjére tűzött rézfütyülők és kagylócsengettyűk csilingelését nyelte el a tenger morajlása és az állomásra beérkező vaporetto püfögő szuszogása.
