Nem érhetünk fel az Istenhez

KristofLab: Supera alta // Kocsis Katica írása

Jób könyvében olvashatjuk a következő idézetet “Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é? Magasabb az égnél, mit teszel tehát?”. Hát tornyot építek, hogy feljussak az ő magasságához. Mert azt gondolom, hogy ha elég magas az építmény, akkor majd felmászok, és akkor feljutok a csúcsra, a magasabb dimenziókig, Istenhez. Akkor majd elérem a transzcendenciát, korlátlan lesz a hatalmam és végtelen a szabadságom. Sőt: én leszek maga az Úr, a Mindenható, a világ totális birtokosa. 
Aztán ahogy egyre magasabb lesz ez a torony, úgy kezdem észrevenni, hogy egyre instabilabb a szerkezete. Mintha billegne, helyenként omladozik, sőt: a Jenga játékhoz hasonlóan egyre több benne a hézag, a hiány. Mintha belülről destruálódna úgy, ahogy azt Berzsenyi Dániel A magyarokhoz versében is olvassuk: Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki / Szélvész le nem dönt, benne termő / Férgek erős gyökerit megőrlik, / S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Ilyen, belülről roskadozó, málló tornyokat látunk most itt, Szabó Kristóf, KristofLab Supera Alta kiállításán. Toronyházakat, amelyek a destruálódás különféle fázisaiban vannak. Ember által alkotott, magasba vágyódó építmények, felhőkarcolók képei jelennek meg a vásznakon, amelyek határozottan merednek az ég felé, ugyanakkor vizualitásukban magukban hordozzák a tünékenység, az efemerség érzetét is.


A kiállításon többféle sorozatot látunk, mindenhol tornyok, magasba törő épületek, amelyek többféle módon és mértékben omladoznak, destruálódnak, tűnnek el a szemünk elől. Ezek az üresnek ható környezetből kitörő monstrumok olykor csipkeszerűen eliminálódnak, máskor vad, festői gesztusokban oldódnak fel, míg az egyik sorozatban geometrikus formákká absztrahálódnak. A tér közepébe helyezett installáció maga is egy torony, amely különféle képernyőkből épül fel, ám a látvány itt is hézagos, az üres, kitöltetlen terek dominálják a látványt. Sőt: a képernyőkön a glitch artból inspirálódott vizuális jelek futnak, amelyek szintén a romlás, a bomlás érzetét erősítik a nézőben.

Az egyik sorozatban a plotterezéssel felvitt rétegek nem rendelkeznek határozott körvonalakkal, nincsenek biztos kontúrjaik, pontosan körülhatárolható részleteik, emiatt a nézőnek olyan érzése van, mintha ezen ember alkotta konstrukciók létezése pillanatnyi lenne. Nemcsak, hogy bármikor összeomolhatnak, de érvényességük is kérdőjelessé válik azáltal, hogy szinte alig domborodnak ki a vászon fehérségéből. Tünékeny délibábok, érzékeny struktúrák, olyanok, amiket egy nagyobb széllöket teljesen felboríthat. 
A vad gesztusokra építkező tornyok bomlása előrehaladottabb, a struktúrák már csak nyomokban kivehetők, a kompozíciókon a grafikus jelleg felett a festőiség kezd el dominálni. A korrodálódás, a rozsdásodás folyamata jut eszünkbe ezekről az erősen anyagszerű felületekről, így míg az előbbi képeknél az épületek pusztulása egy pillanat alatt történhet meg, addig itt inkább lassú bomlásról van szó. A harmadik sorozat esetében az élénk, a digitális képernyők világát idéző színblokkok dominálnak, már csak egy-egy olyan apró részlet jelenik meg, amelyek felidézik a nézőben az ember alkotta építményeket. És tulajdonképpen ez is egyfajta destrukció: a részletek eltűnnek, a formák leegyszerűsödnek. Egyfajta metamorfózis zajlik a szemünk előtt, ahol a valós látvány felett a színes sokszögek átveszik az uralmat.

A képekkel KristofLab tulajdonképpen mintha nem állítana mást, minthogy a tornyok sosem lehetnek örökkévalóak, mindig le kell omlaniuk, pusztulásuk elkerülhetetlen, hiszen maga az eszmerendszer, amely a léttrejöttüket eredményezte, szintén bizonytalan alapon nyugszik, és mára egyre inkább érvényét veszti. Hanyatlóban van, meghaladottá vált. Hiszen míg korábban a haladás, az előrejutás, a magasba törés, a fejlődés olyan hívószavak voltak, amelyek alapjaiban határozták meg a társadalom működését, addig ma már nem biztos, hogy ezek azok az ideák, amelyek mentén érdemes közelíteni a világhoz vagy elhelyezni benne magunkat. Az ember fölényessége, az, hogy a világ kizárólagos, olykor isteni eredetűként tételezett uralkodójává teszi magát, megkérdőjelezhető a poszthumanizmus korában. Ha pedig a mindenható embert kimozdítjuk az eladdig stabilnak hitt ontológiai helyzetéből, akkor az általa felépített tornyok, a biztosnak hitt várak szintén porrá lesznek.

E kiállítás azonban nemcsak a humanista világképet teszi kérdésessé, hanem érzékelteti azt is, hogy a tekintetünk irányán is érdemes változtatni. A kompozíciókon a vörös és a kék árnyalatok dominálnak, amelyek szimbolikusan is értelmezhetők: a mennyet és a poklot jelentik, amelyek között összekötő kapocsként jelennek meg ezek a tornyok, az ember alkotta világ. Jelzik, hogy a korábban uralkodó duális világkép értelmében a tekintet iránya kétféle lehetett: nézhettünk felfelé vagy lefelé. Haladhattunk előre vagy hátra. Azonban a korunk ma már sokkal komplexebb és gazdagabb annál, hogy a dualitás mentén lehessen értelmezni. Régen volt Isten és az ördög, jó és a rossz, fent és a lent, ma azonban több az irány, a világ pedig épp annyira bizonytalan és tünékeny, mint a kompozíciókon megjelenő tornyok.

Ahhoz azonban, hogy megszülethessen az új rend, régi összeomlása szükségszerű, le kell bontani a korábbi falakat és az alapokról kell kezdeni újraépíteni a rendszert. Ahhoz, hogy megszülethessen valami teljesen új, ami nem pusztán mímeli a régit, ahhoz el kell tűnniük a létező struktúráknak. A tornyoknak porrá kell lenniük, hogy a semmiből megszülethessen valami új, ami jobb, stabilabb, mint az előző. 
Az új struktúra talán alázatosabb lesz, mert már nem az embert teszi meg a világ középpontjává és urává. Talán már tudjuk, hogy nem érhetünk fel az Istenhez, viszont lehet, hogy már nem is az a cél. Mintha fontosabbá vált volna, hogy ne felfelé tekintsünk, hanem inkább befelé. Hiszen már nem a Mindenhatóhoz akarunk feljutni, aki a képmására teremtett minket, és aki magasabb. Az égnél, az új cél sokkal inkább az, hogy megérkezzünk önmagunkhoz.

AZ ÖSSZES KÉP: Részlet KristofLab Supera alta kiállításából, Barabás Villa, Budapest, 2023.

© a művész és a Barabás Villa jóvoltából. Fotó: KristofLab

— Kocsis Katica

2023. október 14., szombat 01:48
kapcsolódó cikkek
ajánló

Gresa Márton: Painting ®

Festészeti gesztus, print, festészeti pátosz

támogatók