Már maga a cím is egyértelművé teszi, hogy paradigmaváltásról van szó, ráadásul többszörösen is. Nemcsak a technikai eljárások, hanem az alkotói én- és világkép - vagy legalábbis a művészi figyelem eltolódása tekintetében is.
Két alkotói korszak keveredik egymással. Berlinben Szolga két legújabb sorozatának darabjai kerültek párbeszédbe 2024-es A láthatatlan ember című analóg fotóegyüttesével. Utóbbit tekinthetjük vízválasztónak is, hiszen az ezután következő sorozataiban Szolga inkább az absztrakt képalkotásra koncentrált. A szcenografikus fotók egy titokzatos fekete alakot követnek végig egy bezárt erőmű disztópikus tereiben. A fekete, arctalan alak negatív felületként jelenik meg: a technikai fejlődés felőrölte, személyiségét vesztett ember szimbólumává válik. Kezdetben úgy tűnik, hogy manipulálja, és ezáltal uralja a rideg technikai környezetet, alakja azonban fokozatosan tűnik el a képekről, míg végül az erőmű fémszerkezetének labirintusában eltörpülő szánalmas figuraként pillantjuk meg.
A művész 2022-ben, már a fekete-fehér fotósorozatokkal párhuzamosan fordult a kameranélküli intuitív fotóalkotás felé. Ezt követően különböző, háztartásban előforduló, valamint természetes úton lebomló vegyszerek fotópapíron való alkalmazásával kezdett kísérletezni. Szolga a megszállott alkimista aprólékosságával tanulmányozza a vegyszerek viselkedését, a hőmérséklet hatásait, recepteket készít, dokumentál. Az alkotói szándékot és a módszeres kísérletező attitűdöt feltételező anyagmanipuláció azonban alárendelődik a felhasznált anyagok kémiai reakcióiból fakadó véletlenszerűségnek, hiszen az anyag felett gyakorolt kontroll csak egy bizonyos határpontig tartható fenn. Ezen túl a művész nem tehet mást, mint hogy rábízza magát a kémiai reakcióra. Elengedi a művet.
Az így létrejött színes absztrakt kompozíciók egyszerre emlékeztetnek baktériumtenyészetekre, organikus, vagy kibernetikus neuronhálózatokra, némelyik azonban határozottan űrbéli ködfoltokat idéz. A mikro- és makrokozmosz párhuzamát mind Budapesten, mind Berlinben ügyes installációs megoldások is aláhúzták. A színes kemigrammok digitális másolatait láthattuk egyfelől nagyméretű nyomatok formájában, másfelől miniatűrökként petricsészékbe zárva. Utóbbiak a berlini kiállításon kissé háttérbe szorultak a tér építészeti kialakítása miatt: a hátsó közlekedő térben függő polcokon prezentálta őket a művész. A budapesti tárlaton ezzel szemben a térbe helyezett állványokra helyezve sokkal határozottabban érvényesültek.
Mikro, vagy makro, organikus, vagy kibernetikus - egyaránt az embertől függetlenül létező, vagy az emberi irányítás korlátait áttörő, az embert meghaladó rendszerek. A fekete-fehér sorozat “láthatatlan” figurájának fokozatos felemésztődése, vagy ha úgy tetszik, feloldódása teljesedik itt ki. Míg Budapesten és Barcelonában a színes Petrigramm és Chemicosmos szériákból válogatott képek az azokat megelőző szcenografikus sorozatokkal még párhuzamosan kerültek bemutatásra, Berlinben már sokkal határozottabban, tudatosabban demonstrált a két korszak konceptuális összefüggése. A fekete-fehér keretezett fotók nemcsak a digitális nyomatok mellett, azokkal váltakozva lettek bemutatva. Néhány esetben a monokróm fotók egy másodlagos rétegként, az absztrakt formákat folytatva, azokra rímelve kerültek elhelyezésre. Az arctalan emberi lény feloldódása így vizuálisan is érzékletesebben fejeződik ki.
Így már sokkal intenzívebb az üzenet: nem fogjuk megúszni annyival, hogy elegánsan, hang nélkül egyszer csak észrevétlenül eltűnünk az éterben. Noha sokáig igyekeztünk elfelejteni, ám mindig is környezetünk és a természet komplex struktúrájának részei voltunk. De ha a természet nem, az elmúlt évszázad technikai vívmányai, amelyek óhatatlanul nyomot hagytak evolucionáris fejlődésünkön mind fizikai, mind kognitív szempontból, feltehetően elvégzik majd a feladatot. Akár az általunk létrehozott kiberdimenzióban, akár a természeti hálózatokban oldódunk fel - bomlunk le - a metamorfózis elkerülhetetlen.
Itt érkezünk el a művészi eljáráson túl a világkép paradigmaváltásához: az antropocénből átlépünk az emberi befolyás utáni korszakba. A humanisztikus világképből a poszthumanizmus területére. De mi következik azután, hogy az embert felzabálta a technológia? Vagy a természet fogja végre megelégelni önhitt rombolásunkat?
AZ ÖSSZES KÉP: Enteriőrök és részletek a Winds of Change kiállításból, CEU Nyitott Galéria, Budapest, 2024. és Atelier für Photographie, Berlin, 2025
© a művész jóvoltábólA kiállítás koncepciója egyaránt feszegeti a transzhumanizmus, vagy technológiai poszthumanizmus és a kritikai poszthumanizmus kérdéskörét. A transzhumanizmus elmélete szerint a modern orvostudományi kutatások, a kibernetikus implantátumok, mesterséges intelligencia segítségével elképzelhető, hogy idővel “szintet léphet” az emberiség. Kijavítjuk, feljavítjuk, ami a természetnek nem sikerült, így evolúciós szintet ugorhatunk. Talán akkorát is, hogy megszűnünk embernek lenni. A kritikai poszthumanizmus ezzel ellentétben a teljes ökológiai rendszer - beleértve a természetes, társadalmi és technológiai rendszereket - elidegeníthetetlen részeként kezeli az embert.
Szolga Hajnal kiállításán ez a két rokon irányzat fonódik össze. A technológia által meghatározott embert mint a biológiai és kozmikus hálózatokban feloldódó entitást ábrázolja, felvillantva az ember utáni világ lehetőségét.
Felvillant. Hiszen ennyire vagyunk képesek. Magunk mögött tudjuk hagyni a humanisztikus világképet? Kétséges. Ahogy a kiállítás középpontjában is óhatatlanul végeredményben az ember áll, így a tudatunkból valószínűleg kiirthatatlan az emberiség nárcizmusa. Hiszen a poszthumán világot is elsősorban a “humán” hiányaként tudjuk csak felfogni, a tudatunkban még mindig ott van (mindig is ott lesz) az ember formájú fekete lyuk. Ami utána jön, az már nem a mi irányításunk alatt áll. El kell engedni.
