Volt-e valamilyen meghatározó gyerekkori emléked, ami a sárral vagy az agyaggal kapcsolatos? AZ ÖSSZES KÉP: Részletek és reprodukciók Néma Júlia Apollo Gallery-beli kiállításából, Budapest, 2025.
Gyerekkoromban sok időt töltöttem faluhelyen a nagyszülőknél, akik egy vályogházban laktak. A döngölt föld, a vályog illata, tapintása, tömege, a hozzá kötődő térélménnyel együtt máig elkísér. A ház mellett saját kiskertem volt, amit gondoztam, így szerves kapcsolatom alakult ki a földdel. Meghatározó volt a rengeteg családi kirándulás, a természetben átélt idő. Sokat futkároztam mezítláb, sohasem féltem sáros, koszos lenni, sőt élveztem. A szüleim szerencsére hagyták ezt, festőművész édesanyám révén pedig a művészet, az agyagozás is korán megjelent.
Mit gondolsz, a gyermeki játék megmaradt az alkotói folyamatodban?
Persze, ezek a zsigeri élmények megmaradnak, azonban nem feltétlenül a formaiságban mutatkoznak meg, hanem inkább az élmény elementaritásában rögzülnek. Ahogy az ember gondolkodása és alkotásmódja alakul és változik, úgy változnak vele az impulzusok. A korai élmények elkísérnek, de egyre inkább tisztulnak, egyre csupaszodnak.
Japánba vezető utad nagy hatással volt művészetedre. Hogyan ötvözöd az ott ért hatásokat a magyar kerámiaművészeti hagyományokkal?
Japánban pontosan egy ilyen elementáris érzést élhettem át húsz éve nagyon magas szinten. Ez alatt azt értem, hogy az a fajta kerámia készítési technika, amit ott megismertem, és aminek itthon nincsen hagyománya, az az ember teljes és folyamatos jelenlétét kívánja onnantól kezdve, hogy kibányássza az agyagot, majd mindenféle máz nélkül a fa tüzével magas hőfokon végül átlényegíti és kerámiává teszi. A kerámia agyagok egy olyan transzformáción mennek keresztül, amely gyökeresen megváltoztatja őket és markánsan kidomborítja egyedi anyagi karakterüket. Ez a technológia annyira erőteljesen ért, hogy attól fogva vágytam arra, hogy valami hasonlót alkossak itthon és megtaláljam a hozzá leginkább illő anyagokat.
Egy másik meghatározó élmény számomra, amely szintén részben a japán hatásoknak köszönhető, az a természetes anyagok és azok életciklusai iránti érzékenységemnek a felébredése. Azt is mondhatnám, hogy az anyagoknak a saját természetéig való eljutásának igénye. A legjobban és a legtöbbet megmutatni belőlük az alkotáson keresztül azzal, ahogy dolgozom velük.
Akkor ez egyfajta redukció számodra, egy lecsupaszítási folyamat?
Szerintem a redukció attól lesz szép, hogy a lecsupaszítással a lényeg lehetőséget kap a kitárulkozásra. Sallangok nélkül tud igazán megmutatkozni. Ez egy kettős dolog. Egyrészt úgy érezzük, hogy végsőkig le van egyszerűsítve az anyag, másrészt viszont sokkal többet látunk belőle, sokkal koncentráltabb, mint egy olyan megfogalmazásnál, ahol sokféle elem, forma és szín van egymásra építve.
A műtárgyakhoz felhasznált földmintákat saját magad termeled ki a Balaton-felvidék üledékes és vulkanikus kőzeteiből. Hogyan találtál ezekre, hogy lehet elképzelni egy ilyen kutatási és kiválasztási folyamatot?
Amikor járom a vidéket, összegyűjtöm, ami megszólít, és elgondolkodom rajta, hogy mit csinálnék vele, hogy megtartsam, megőrizzem. Ez egy teljesen empirikus és intuitív folyamat, tehát a kutatói időszak egy természetes kíváncsiságból indul, hogy például vajon mi lesz akkor, ha ezeket tűzbe teszem, és újrajátszom a megszületésüket, egy földtani folyamatot. Aztán ez a kutatás elkezdett mélyülni azzal, hogy geológusokkal, mérnökökkel beszélgetek és egyre többet tudok meg tőlük a tájról.
Egy nagyon speciális eljárással dolgozol, a magas hőmérsékletű fatüzes égetéssel. Erről tudnál egy kicsit mesélni?
A mesterem, akitől a legtöbbet tanultam a kerámiakészítési technikákról, Frederick L. Olsen. A saját kemencém a különböző ázsiai kemencéknek egy olyan általa fejlesztett modern változata, ami egyszerre ökologikus és ökonomikus, azaz kevés fa szükséges hozzá és a hagyományos módszerhez képest sokkal gyorsabban képes olyan hőfokra eljutni, amivel akár porcelánt vagy egyéb magastüzű agyagokat égethetünk. Hasonló közösségi kemence létezett már nálunk, de alig használták. Azt hiszem, talán azzal, hogy több egyetemen tanítottam, és rendszerben gondolkodva írtam erről egy könyvet, azáltal érthetővé, kontextusba helyezhetővé, követhetővé vált itthon. 2013-ban jelent meg a könyvem, amellyel egy olyan egyetemes értéket és esztétikát hordozó tudásanyagot szerettem volna átadni, amelyről azt gondolom, hogy ideje és helye van itthon is. Nem egy másik kultúra átvételéről van szó, hanem saját nemzetközi tapasztalataim átszűréséről és meggyökereztetéséről, a saját utamról, hazai környezetben.
Milyen fő koncepció mentén valósult meg az Apollo Galleryben rendezett kiállításod?
A kiállítás a földet járja körül. A porszemtől az egyetemesig, a pillanattól az évmilliókig. A földről szól, amin járunk, amiből élünk, ahova visszatérünk. Olyan hordozókon rögzítem, amelyek ősi kulturális lenyomataink: a kerámiával a tűz, a papír által a víz lesz elemi alkotói közegem. Három tárgycsoportot mutatok meg. Az első a Folyékony föld című kiállításom anyagából merít, ahol a Balaton-felvidék kőzeteit és ásványait dolgoztam fel, és szerettem volna különböző nagyon primer, egyszerű geometrikus formákon megjeleníteni ezeket az anyagokat, hogy a maguk valójában láthassuk őket a tűzzel átformálva úgy, ahogy sosem tudnánk. A tabulákon szétterülnek a felhordott kőzetek, a sztéléken pedig le tudtak folyni, mint egy vízesés. Figyeltem, hogy mi történik akkor, amikor átlényegülnek. Mindig foglalkoztatott az is, hogy a földeket abban az állapotban mutassam meg, ahogy megtaláltam őket, nem csak már transzformált formában. Ezek lettek a földképek. Aztán elkezdtem a földeket és kőzeteket a papírmerítésbe bevonni, a vízzel találkozva hol a mozgás közben kialakuló formákat, hol pedig az elegyítés hatására kialakult színeket, felületeket tartottam meg. Ebből kialakult egy saját innováció. A műveletet Füzes Petra papírmerítő műhelyében (Orfűi Malmok) tudtam véghezvinni egy négykezesben.
Budapesti Michelin csillagos éttermekben is megtalálhatóak az edényeid. Ehhez hogy viszonyulsz, hiszen ez teljesen más, amikor az edények az eredeti funkciójukat betöltve jelennek meg az étteremben, mint amikor a kiállítótérben.
Az országban elsőként kezdtem el séfekkel együtt dolgozni, közel tizenöt éve. Ők voltak azok, akik azonnal rá tudtak érezni erre az új technológiára, azoknak a közös gyökereknek köszönhetően, hogy az edényeim is azt sugározzák, hogy földből vétetnek, miként az ételek alapanyagai. A vizualitást, a taktilitást, az eredet, a rokonság erősítését keresték a kulináris élmény magasabb szintre emeléséhez.
Szeretek párhuzamosan dolgozni, egyszerre használati edényeket, építészeti kerámiákat és teljesen szabad alkotásokat is készíteni. Az legalább annyira lényeges, hogy egy tárgyat nap mint nap a kezedbe veszel és együtt élsz vele, mint hogy valamit nézel a falon, vagy egy kiállítótérben.
Egy nagyon izgalmas felszíni feszültség érezhető a munkáidban, amely a felhasznált földnek köszönhető. Annak ellenére, hogy egy tiszta elemi anyagról van szó, mégis van benne egy csomó olyan adalék, ásvány, kőzet és törmelék, amelyektől az összetétele folyamatosan változik.
Szerintem elengedhetetlen, hogy megértsük ezeknél a munkáknál, hogy az anyagokban hihetetlenül sokféle idő konzerválódik. Olyan időtávlatok formálják, amelytől soha nem lesz homogén az alkotás felülete, ezáltal az anyag mindig él.
Az időhöz való viszony nagyon fontos lett számomra. Amit a feszültséggel kapcsolatban mondtál, abban az is közrejátszik, hogy nem biztos, hogy azon gondolkodunk, hogy amin járunk, az tulajdonképpen mióta van ott, mi történik vele, vagy mi hogy hatunk rá. Hiába csupaszítom le, a maga sűrítettségében nagyon telített. Az anyag önnön valójához szeretnék minél közelebb jutni, ezért nem csinálok bonyolult kompozíciókat, hagyom a papírt, a maga papírságában és a kerámiát is a legegyszerűbb formák felé vezetem.
Érdekes, nekem a földelés szó jutott eszembe a tárgyakról. A műveid egy olyan meditatív állapotba képesek ringatni, mely által jobban tudatában vagyok a testemnek, a légzésemnek, hogy két lábbal a földön állok.
Ez nagyon jó. Én mindig azt gondoltam, hogy az anyagoknak van jelenléte, kisugárzása. Pont emiatt nem mindegy, hogy milyen anyagokat választunk, mivel vesszük körbe magunkat. Ugyanúgy, ahogy az sem mindegy, hogy ki, hogyan, és miből gyártja le azt a tárgyat, amivel együtt élünk. Így jutottam el ahhoz, hogy kézzel készítem őket, a saját földünkből. Én is éreztem a saját tárgyak átalakító erejét, amikor az első ilyen saját edényemet elkezdtem használni.
A tömeggyártott tárgyakkal kapcsolatban azt érzem, hogy csomószor könnyebben megfeledkezünk róluk, a jelenlétükről. Viszont ha tudatosan választott tárgyakkal vesszük körbe magunkat, akkor jobban jelen vagyunk a pillanatban, a térben egyaránt.
Itt nekem összeér a két dolog, a használati tárgyak és a műalkotások közötti kapcsolat. A Japánból szerzett tapasztalataimban az is nagyon lényeges volt, hogy mennyire fontos a tárgykultúra, valamint a kiválasztás. A művészetekben nincsen olyan hierarchia, mint nálunk, és ettől nincsenek szétszakadva a dolgok, és nincsenek elszakadva a természetes anyagoktól sem, a jól kiválasztott és szépen elkészített tárgyaktól. A természetességhez hozzátartozik, hogy valami csak akkor lesz a tiéd, ha a mélységéig benne vagy és ha átengeded magadon. Egy idő után elkezdtem tudni úgy dolgozni, hogy bizonyos folyamatokat csak úgy hagyok, hogy megtörténjenek.
Akkor az alkotást egyfajta kontrollvesztettségi állapotként fogod fel?
Inkább azt mondanám, hogy egy bizalmi állapot. Ez egy nagyon izgalmas folyamat, amelyben egy pontig a lehető legjobb érzésem szerint benne vagyok, de egy ponton túl viszont hagyom, hogy megjelenjenek olyan erők, amelyeknek ott kell lenniük, mert attól lesz az egész természetes. Az évek során, ahogy jobban elmélyültem ebben, egyre inkább felismertem, hogy hol van az a pont, amikor átadhatom azt a bizonyos váratlant, viszont azt elő kell készíteni. Irányítani kell a véletlent. Egymást gyúrjuk a földdel. És ez jó.
Merítés címmel nyílt meg Néma Júlia Ferenczy Noémi-díjas porcelán- és kerámiatervező képzőművész kiállítása az Apollo Galleryben. INTERJÚ.
