Artkartell - Makkai-Kovács Beatrix: Valami csöndbe, puha végtelenbe

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Makkai-Kovács Beatrix: Valami csöndbe, puha végtelenbe c. kiállításáról, kurátor: Kocsis Katica, Hybridart space, 2025.

Karácsony előtt jártam legutóbb Makkai-Kovács Beatrix műtermében. Közvetlenül azelőtt, hogy a kislányommal a bölcsődében mézeskalácsot sütöttünk. És a világért sem akarnám összehasonlítani Bea és Lujzi alkotási folyamatait, de azért egy picit mégis... A párhuzamok: Véletlen. Ösztönösség. Intuíció. Játék. Harmónia. És persze absztrakció, ami a kisült mézeskalácsokat a leginkább jellemezte. És ami Bea képeit természetesen más értelemben jellemzi. Figyelmen kívül hagyni a lényegtelent, és csak arra figyelni, csak azt ábrázolni, ami igazán fontos. Fókuszálni a belső világunkra, a saját tereinkre, a biztonságos közegünkre, és elcsendesedni. Épp olyan puhán, ahogyan a gyermekünket magunkhoz öleljük. Vagy ahogy beleharapunk egy friss mézeskalácsba, ami nem sült túl. Vagy ahogy az ünnepek alatt egy forró teával bekuckózunk a pléd alá. Bea azt mondja, erről az érzésről nem könnyű beszélni – de neki nem is kell. Minden ecsetvonás, minden akril réteg a képein mesél helyette. A kiállítás anyaga az elcsendesedést hirdeti ebben a sűrű világban. Amikor egyre nehezebb visszatalálni a belső békénkhez, a harmóniához, a befelé figyeléshez. Ő ezt a megnyugvást legtöbbször a természetben, a víz közelében találja meg. A Balaton partján. Ott van a legjobban. Ezt az állapotot akarja visszahozni, ennek az emlékszöveteit újraszőni a képeken. Ezért is a sok kék. A víz körbeölel mindent. Talán sokaknak ismerős az érzés, amikor az M7-es végtelen dugójából kikecmeregve feltűnnek az első nádasok, a víz, aztán ha a 71-es úton maradunk, akkor a vitorlások is, ha a 8-ason haladunk tovább, akkor a végtelen búza- pipacsmezők, majd a Balaton-felvidék dombjai. Csak suhannak el mellettünk, elmosódva, egy-egy pillanatra, rakódnak egymásra a természeti képek, és amit a szemünk befogad, attól a lelkünk is jobban lesz. Rétegről-rétegre. Makkai-Kovács Beatrix képein a rétegeknek fontos szerep jut. Sokszor ezek halványak, az ecset épp, hogy érinti a vásznat, aztán elfedi egy másik réteg, vagy összeér vele, vagy épp, csak súrolja. Hangulatfüggő. Van, hogy reggel kinyitja a műterem ajtaját, és más szemmel lát egy készülő alkotást, mint előző nap. Ilyenkor néha teljesen elfed egy-egy réteget. Ebben pedig a maszkoló szalagok sokat segítenek. A takarás, az elrejtés cinkosai. És olyannyira fontos szerepet játszanak a művész életében, hogy megválni sem tud, akar tőlük. Úgyhogy inkább keretet kaptak ezek is. Bea kollázsokban építi fel az erdőket, a városokat, vagy épp a cölöpöket egy kikötőben – ki, mint érzi. Ezeket használt maszkolószalagokból, régi vásznak darabjaiból és maradék textilekből teszi. Utóbbiakat textilművész édesanyjának köszönheti. Bea ezekből az anyagokból épít újat, megmenti azt, amiből szemét lenne és olyan tereket konstruál belőlük, amelyek később akár vázlatként is működhetnek a következő festményeihez. De ezt majd eldönti az idő. Az idő, aminek fontos szerep jut a kiállítás anyagában. A címek is ezt mutatják: Eső után, Törékeny pillanat, Rezzenés. Szünet, Csak egy rövid időre. A természet fejezi ki a vágyakozást a lelassulás, a megpihenés után. A Balaton-parton, Velencében, Triesztben vagy épp Finnország tavainál. A ködben, a párában, és a mögülük felsejlő fényben – mindezt Bea úgy festi meg, hogy azt érezzük, átölel minket a köd, a levegőt pedig meg tudjuk markolni. A külső és a belső tájak határai elmosódnak ebben a párában. Az idő lelassul, miközben elmerülünk a képekben, amik egyébként is lassan készülnek: Bea sokszor hetekig, hónapokig dolgozik egy alkotáson. Paradoxon, hogy az anyag, amivel fest, az akril, viszont gyorsan szárad. A sok villámgyors történés, ami emlékké lényegül át, egymásra rakódik, és aztán lesz belőle egy érzés. Ami a teljes nyarunkat, egy zivatar utáni délutánunkat, vagy csak egy törékeny pillanatunkat adja vissza. Érdemes időt hagyni, hogy felidézzük ezeket az emlékeket a képek előtt állva. Én bármikor Bea műtermében járok, kapok időt. Magamra. A gondolataimra. Amikor legutóbb - ugye a mézeskalács sütés előtt - ezek között a képek között beszélgettünk a Jurányiban, akkor körülöttünk épp rohant minden és mindenki. Pár utcával arrébb a bevásárlóközpontban a karácsonyi hajrá őrülete zajlott, a Margit-körúton cammogott a kocsisor, és suhantak a villamosok, az ünnepi fények villogtak – kint minden vibrált. Bent, a harmadik emeleten pedig ebből semmi sem látszott, hallatszott. Bár a színek ott kavarogtak a képeken, mégis Bea kedves és magával ragadó személyiségével együtt teljes harmóniát árasztottak. Hagytak megnyugodni. Hagyták, hogy elmerüljek valami puha csöndbe, puha végtelenbe – ahogy Szabó Lőrinc is írta. Én ezt az érzést tovább tudtam vinni még napokon keresztül. Ezt kívánom most Önöknek, nektek is! Mert mézeskalács-illat és puha pléd nélkül, ebben a végtelen januárban is szükségünk van a szünetre. / Korn Anita

Makkai-Kovács Beatrix: Valami csöndbe, puha végtelenbe

EZT MÁR LÁTTAD? 4.