Miként érlelődött meg a gondolat, hogy művészi pályára lépj?
Nem volt célom, hogy művész legyek, viszont minden mást értelmetlennek tartottam. Volt, hogy a szüleim és a tanáraim ösztönözni próbáltak arra, hogy erősítsem ezt a vonalat, de már csak amiatt is, mert mások ezt akarták, én elleneztem, és direkt nem is tettem érte. Azt akartam, hogy én döntsek, ne más. A gimnázium elvégzése után mégis animációt kezdtem tanulni Budapesten. Ez egy majdnem két évig tartó okj-s képzés volt, ami nem sokat tett hozzám, viszont elindította ezt az egészet. Ezt követően Kecskemétre jártam a Szabadisi nevű helyre Bruncsák Andráshoz, ahol meglehetősen családias hangulat alakult ki, és ahol mindenki művészeti egyetemek felvételijére készült. Így készültem én is a MOME animációs szakára, ahova kétszeri próba után sem jutottam túl az első fordulón.
A képzőművészetet/festészetet viszont egészen megkedveltem, és kihívást láttam benne, nehézséget, életcélt. 2016-ban beadtam a jelentkezésem Pécsre a művészeti kar festő szakára, de nem is mentem el rá, mert két bukott MOME felvételi után nem éreztem magam elég jónak hozzá. 2017-ben viszont Nemes Csaba festőosztályában elkezdtem a tanulmányaimat.
Te is ahhoz az új generációhoz tartozol, akik már layerekkel dolgoznak. Hogyan viszonyulsz ezekhez?
A rétegek mindig is jelen voltak. A keret, a vászon, az enyv és a festékek különböző rétegei határozzák meg az alkotás végeredményét, ami szerintem teljesen magától értetődő. A képeket is úgy építem fel, már a keret elkészítésétől a végeredményig, hogy van egy elképzelésem, nagyjából mi lesz az alkotás, mekkora súlyt kell elviselnie és milyen sorrendben következnek rajta a rétegek. A „layer” a photoshopban vagy bármely más grafikus programban megtalálható funkció. Számomra egy olyan réteget von be a már meglévők közé, ami a digitális valóság egyre fokozódó jelenlétére utal. Egy olyan jelenlétre, ami meghatározza a fizikai valóságról alkotott percepciónkat. Magamat talán azok közé sorolnám, akik a sík képek helyett tárgyakban gondolkoznak, amelyeknek oldaluk, vastagságuk van. Az egyszerű táblaképek lapossága számomra a képernyők síkszerűségével állítható párhuzamba, ahol hiányzik a tér és az anyag.
Az Artkartell projectspace-ben látható Let the walls breathe? absztrakt objektjei ráncos, gyűrött felületük ellenére is megragadóak. Mesélj a technikáról, hogy miként készültek.
Amikor a pandémia miatt el kellett hagynunk az egyetemi műtermeket és hazaköltöztem, otthon a garázsban hely és festékek hiányában elkezdtem kisméretű képekkel kísérletezni. Ez akkor nagyon nagy váltás volt, mert abban az időben nagyméretű, absztrakt gesztusképeket akartam készíteni. Pár el is készült, de ez a terv félbemaradt. Talán így kellett lennie. Otthon azokkal az anyagokkal dolgoztam, amiket találtam: szigetelőanyagok, ragasztók, gyanták, pigmentek. Akkor tűnt fel ezeken a kis képeken, hogy a vastag anyaghasználat erősítette a képek tárgyi jellegét, hangsúlyosabbak lettek az oldalnézetek és arra gondoltam, hogy ennek a vastag, impasto rétegnek igénye van egy vastagabb hordozóra. A gyűrött felületek ezeknek a kísérleteknek a beérése volt. Amikor ismét visszamehettünk a műtermekbe, már céltudatosan készítettem ezeket az objekteket/dobozokat. A durva és nyers anyagra fóliát feszítettem, ami száradás után eltávolításra került, és a létrejött felület nem is emlékeztetett az anyag eredeti állapotára. Ami ezáltal létrejött, az a fólia illúziója, egy pszeudo fólia.
A tárlat élettel teli, sok mindent láthatunk. Mi volt a válogatás alapja?
A válogatás körülbelül négy év anyagát mutatja be, a kisméretű objektektől egészen a legújabb gumis, szivacsos képekig. Az elsődleges cél számomra az volt, hogy egy koherens és következetes ívet mutasson be a tárlat az utóbbi évek alkotásaiból. Katica (Kocsis Katica, a tárlat kurátora) hozzáállása is hatalmas segítség volt, együtt választottuk ki az anyagot.
A tárlat címe: Engedjük lélegezni a falat? nyilván metaforikus. Mi a te értelmezésed? Mire keresed a választ valójában?
Általában túl sok mindenre keresem a választ, és talán ezért is mondják némelyek, hogy nem következetes az, amit csinálok. Mostanában egyre jobban érdekel az egzisztencialista filozófia, és Hamvas írásait is elkezdtem olvasni. Továbbá hosszú évekig a virtuális világok/játékok rabja voltam, és a fizikai valóság nem nagyon tudott lázba hozni. Úgy gondolom, hogy ennek a valóságról való leszakadásnak és virtualitásba menekülésnek a feldolgozása történik most nálam. A cím természetesen metafora. Viszont van egy élményem, ami egészen jól körvonalazza a képekkel és az alkotással való viszonyomat. Egyetem alatt az építőiparban dolgoztam segédmunkásként, és az egyik építkezésen volt egy befejezett, bevakolt és lefestett fal. Az egyik nap viszont valamilyen okból a kőművesek leverték egészen a tégláig, vagyis a fal alapszerkezetéig. Amit ott hagytak, az egy destruált, durva, sötét felület volt a sima és fehérre festett fal közepén. Napokkal később a fal olyan volt, mintha soha hozzá sem értek volna. Számomra ez a jelenség úgy hatott, mintha csak egy pillanatra is, de felsejtett a valóság a homlokzat hamis szépsége/tökéletessége alól.
Milyen, számodra fontos visszacsatolást kaptál a kiállításról?
Több véleményt is hallottam, de szinte mindenkinek nagyon szubjektív meglátásai voltak, ezekre nehéz támaszkodni és építeni, de nem is tervezem. Ami igazán hozzám közel álló visszacsatolás volt, az a képek megváltozott felfogásmódjával kapcsolatban történt. Miszerint, az új generációs művészek másképpen viszonyulnak a képsíkhoz, sokkal inkább téri, tárgyi és amorf módon, valamint, hogy ezeket az alkotásokat virtuális formaelemek és tapasztalatok, ha nem is közvetlenül, de befolyásolják.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Rónai Viktor: Let the wall breathe? kiállításából, Artkartell projectspace, 2024.
© a művész jóvoltából. Fotó: Pintér LeóEzt az anyagot állítod ki Pécsett a Művészetek és Irodalom Házában?
A pécsi kiállítás majdnem egy időben fog történni ezzel. Így Pécsen egy teljesen másik anyag kerül kiállításra, ahova egy installációval is készülök.
