Megrendítő látni ezt a páratlan grafikai anyagot, ami a halál közelségében született. Miközben Reigl saját haláltánca ez a sorozat, a rajzok saját esendőségünkre és mulandóságunkra is emlékeztetnek minket. A bizonytalan körvonalak, az efemer tömegek, a kibillenő kompozíciók törékennyé teszik a jeleneteket, miközben van bennük egyfajta légies könnyedség is. A halállal való megbékélés, a vég elfogadása teszi súlytalanná ezeket a jeleneteket, a szembenézésben belenyugvás van és nem frusztráltság.
A kiállítás érzelmileg legsúlyosabb pontja az a falszakasz, ahová Reigl létráját installálták, amelynek a tetején pedig egy videón látjuk a művészt alkotás közben. ,,Mindenki szörnyülködik azon a meredek, tizenöt fokos létrán, amelyen már közel hatvan éve naponta többször is fel-le mászom. Nehézkesnek tűnik - pedig rászögeltem egy korlátot -, de nekem ez így nagyon jó. Nem kell mindig a legkönnyebb megoldást választani. Úgy mászom rajta, mint egy ősmajom vagy ősember. Úgy mászom, mint ahogy az aszkéták másszák meg Lajtorjás Szent János mennyekbe vezető létrájának harminc fokát kedvenc ikonomon. Amikor már nem tudok felmászni, akkor lesz vége ennek az egésznek." A lépcsőn mászás Reigl számára zarándokút, amelynek végén ott várja a Művészet: tizenöt fok, ami elegendő az átlényegüléshez, tizenöt fok, ami elvezet ahhoz az állapothoz, amely már lehetővé teszi az alkotást.
És bár érzelmileg is nagyon intenzív ez a tárlat, igen lelkesítő, hogy művészettörténetileg is számos adalékot kínál. A grafikai anyag szoros párhuzamban áll ifjabb Hans Holbein Haláltánc-sorozatával, a kapcsolat pedig nem pusztán motivikus. Holbein apró grafikáin küzdelmet látunk, azt, ahogyan az élők harcolnak a halállal, próbálják legyőzni a legyőzhetetlent. Reigl figuráinak szoros összekapcsolódása, a figurák körvonalainak egymásba érése hasonló érzeteket kelt.
E kiállításban azonban nemcsak Holbein metszetei szerepelnek, a múzeum gyűjteményéből jó pár más remekművet is meg lehet tekinteni Fra Angelicotól Courbet-ig, azokat, amelyek Reigl látásmódjára nagymértékben hatottak. Azt ugyanis az alkotó maga is sokszor elmondta, hogy milyen nagy hatással voltak a művészetére a Szépművészeti Múzeumban fiatalon felfedezett remekművek. „Naponta látogattam a Szépművészeti Múzeumot. Ha meggondolom, tizenéves koromban már egy voltam a mesterséggel, mindent láttam és kipróbáltam…Úgy tekintem mindezt, mint egy égiajándékot… Ha a régiekre gondoltam, minden festészeti problémám azonnal meg volt oldva. Nem a múltba kellett visszatekintenem, önmagamba tekinthettem…”
Szintén súlyos pontja a tárlatnak az utolsó egység, Reigl Judit Birkózók munkájával szemben Courbet monumentális festménye. Reigl olajból és vakolatból épülő falfestménye szinte ránk zuhan, olyan energiája van, hogy szinte beleremeg a befogadó (nekem személy szerint le kell ülnöm, mert nem bírom állva előtte). Két alak szoros összekapaszkodása érhető tetten, ami nem is harc, hanem sokkal inkább kötelék, összefonódás. Épp ahogy Reigl fonódik össze fokozatosan a halállal.
Reprodukciók és a nyitókép, ami Reigl Judit szobáját ábrázolja: © Fonds de dotation Judit Reigl / Szépművészeti Múzeum
Kiállítási enteriőr: MTI/ Kovács TamásA kiállítás mély érzelmessége folytán ragadja meg a nézőt, azonban zsenialitása abban is rejlik, ahogyan összeérinti egymással a klasszikust és a kortárst, valamint Reigl korai éveit a legutolsó időszakával. Tényleg bámulatos egyébként ezeket a rajzokat Delacroix, Leonardo da Vinci, Gulácsy vagy Dürer munkái mellett látni, mert ezek a párosítások valamiképpen mégiscsak azt tudatosítják, hogy a művészettörténet nem lezárt és egymást követő korszakok, irányzatok sokaságából épül fel, hanem olyan, mint egy élő organizmus, ami szerteágazóan burjánzik és sosem lehet tudni, hogy épp melyik részéből mi nő ki. És lehet, hogy az egyik mű időben közelebb van hozzánk, a másik pedig jobban a múltba ér, végeredményben minden egy tőről fakad, egy végeláthatatlan metamorfózis átmeneti állomása minden műalkotás.
