Leonardeszk?
Amennyire nem létezik ez a szó magyarul,
annyira pontos a „Budapesti Lovas” esetében
1913-ban, mikor a Szépművészeti Múzeum hosszas huzavona után végül megvásárolta a neves 19. századi márványszobrász, Ferenczy István évtizedekig zárt ládában őrzött klasszikus kisbronz gyűjteményét, a világot egy művészettörténeti szenzáció tartotta lázban. Két évvel korábban a Louvre-ból lába kelt Leonardo halhatatlan remekművének, a titokzatos mosolyú Mona Lisának. A párizsi rendőrség kereste nyakra-főre, különleges erőkkel, pénzjutalommal, kihallgatták a botrányéhes avantgárd művészeket is, Apollinaire-t és Picassót, végül, 1913 telén lefülelték az igazi tolvajt, a szobafestő Vincenzo Peruggiát, aki – mint kiderült – olasz hazaszeretetből lopta el a remekművet.
A Journal Illustré Quotidien Excelsior címlapképei a Mona Lisa elrablását mesélik el (1913. december 14.)
Ma már nehezen hinnénk, de évszázadokig a Mona Lisa mindössze egy volt a számon tartott reneszánsz műremekek közül. Csak akkor vált kiemelt, ötcsillagos remekművé, „a” festménnyé, mikor a 19. század végén dekadens francia entellektüelek elkezdtek rajongani titokzatos mosolyáért. Az igazi sztár státuszt azonban Peruggiának, az olasz szobafestőnek köszönheti, hiszen a lopás tényét világszerte megírta a sajtó, az újságírók követték a nyomozás alakulását, majd a szerencsés megtalálást. A Mona Lisából ez a médiafigyelem csinált ikont, szupersztárt, utazó kulturális nagykövetet, megteremtve a 20. századi múzeumi szenzációk prototípusát.
Mindeközben Budapesten egy fiatal művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum munkatársa, bizonyos Meller Simon (az a szolid, szakállas figura Rippl-Rónai páros portréján!), aki megírta az első nagy Ferenczy István-monográfiát, gyűjteményi leltárba vette a családtól megvásárolt kisbronz kollekciót. Köztük találunk egy csinos darabot: egy jó arasznyi, kövér, barokkos idomú csatamént.
Csupaizom hátsó lábain egyensúlyoz, mellső lábait széttárja a levegőben, farka hullámot vetve úszik utána, szája szilaj nyerítésre nyílik, puszta hátán nyereg nélkül tartja magát egy szinte meztelen harcos, sárkányos-koronás antik sisakkal, ovális pajzzsal, de üres jobb kézzel.
Leonardo da Vincinek tulajdonítva: Lovas, 16. sz. első fele, 298×212 mm, bronz
© Szépművészeti MúzeumAz ókori romokért rajongó Ferenczy 1820 körül biztos volt benne, hogy a zöldes patinájú kisbronz ógörög, hiszen a neoklasszicizmus idején ez lett volna az izgalmas. Nem a még médiahájp előtti Leonardo. Meller viszont, aki nem csak művészettörténeti könyveket, de napi sajtót is olvasott, az ágaskodó bronzlovon egyensúlyozó harcost 16. századi firenzei szoborként határozta meg, de, megsejtve valamit, odabiggyesztette a leltárkönyvbe Leonardo nevét is, kérdőjellel a végén. 1914-ben vagyunk, mikor a pesti lapok is előszeretettel cikkeznek az előző év decemberében megkerült Mona Lisa szenzációjáról, remekművé avatva a Giocondát és number one reneszánsz zsenivé Leonardót. Lehetetlen, hogy a sajtószenzáció ne hatott volna a derék művészettörténészre, aki 1916-ben elsőként publikálta a Lovast Leonardóhoz köthető alkotásaként. Ebből is lett hír, meg is írták a budapesti lapok!
Leonardo – mint mindenre kapható kreatív művészzseni – dolgozott szobrokon, főként lovasszobrokon. Különösen foglalkoztatta a hátsó két lábán egyensúlyozó, támaszték híján félig a levegőben „úszó”, nyerítő ló megformálása, ami szinte lehetetlen technikai nehézségek elé állította a korabeli szobrászokat. Viszont tudták, hogy a nagy ókori ősök meg tudták ezt csinálni, így megnyílt a pálya a kíséretező-vetélkedő reneszánsz mesterek előtt. De sehogy se jött össze! A pici ponton (két hátsó pata), egyensúlyozó tonnás bronzmonstrumok kiöntése sehogy se ment. Apró agyag bozzettók, asztali bronzocskák készültek, méghozzá tömegesen a 16. században, fejedelmek és udvaroncok foglalkoztak lelkesen az ötlettel. (Miután a nyerítő ló megfékezése, büszke tartással való uralása nemcsak szimplán férfiúi erény, de a jó kormányzás látványos vizuális metaforája is volt, képzelhetjük: a nagyravágyó fejedelmek imádták a zsánert!) Végül csak a 17. század elején sikerült először nagy méretű, ágaskodó bronzszobrot önteni, egy bizonyos Pietro Taccának a spanyol udvarban. Leonardónak nem jött össze, pedig rengeteg lovas rajzocskája bizonyítja, hogy egész életében foglalkoztatta a kérdés. (A Szépművészeti lovacskája tökéletesen ki van egyensúlyozva, nem a posztamens tartja meg, de ilyen kis méretben ez nem akkora bravúr!)
Leonardo da Vinci: Lovak, Szent György és a sárkány és egy oroszlán, 1517–1518 körül, 298×212 mm, toll, tinta, feketekréta-nyomok, papír, Royal Collection Trust
© Őfelsége II. Erzsébet királynő jóvoltából, 2018Leonardo lovas rajzaiból most egy szép csokor ki van állítva a Szépművészeti Múzeum egyik felújított termében Leonardo és a budapesti lovas címmel. A különféle nemzetközi gyűjteményekből kölcsönzött rajzok között ágaskodik a kiállítás sztárja, a „Budapesti Lovas”. A talpazaton a „Leonardónak tulajdonítva” kitétel szerepel, ami kitekert passzív szerkezetével ügyesen teríti szét a felelősséget. Maga a kurátor, Kárpáti Zoltán se mer semmit biztosan kijelenteni. Tekintve, hogy egy igazi, tutira Leonardótól származó szobrot se ismerünk, nincs mihez mérnünk a Lovast. Maradnak a festmények és a rajzok, ahol találunk sok hasonszőrű ágaskodó négylábút.
A Windsorban őrzött királyi gyűjteményben van pár nagyon hasonló kompozíció. Nemhiába indult el a találgatás a Szépművészetiben már a 20. század elején, amit átvettek jó páran a nemzetközi Leonardo-kutatásban. De biztosat itt nehéz mondani: tenyérnyi ólomvessző- vagy krétavázlatocskákat próbálunk összehasonlítani egy arasznyi magas, háromdimenziós művel, ami kísérletező vázlatfázist őriz. A szigorú szakmai verdikt csak valami olyasmi lehet, hogy a mű „leonardeszk”. Ez a szaknyelvi segédfogalom olyasmit jelent magyarítva, hogy „leonardói” és/vagy „leonardóskodó”. Vagyis származhat a mester saját kezétől, de (és/vagy!) a körülötte rajzó tanítványok, inasok, segédek, másolók, epigonok, hódolók, utánzók, újraöntők népes táborából is. Vagyis a „leonardeszk” egyenlő a biztos bizonytalanság megvallásával.
Ez a biztos bizonytalanság mindenkinek jó, mert nem kizár, hanem befoglal. Lehet ünnepelni a „Budapesti Lovast”, mint a legvalószínűbb igazi Leonardo szobrot a világon, kígyózhat a közönség hosszú sorokban a jegypénztár előtt, kérhetik kölcsön a világ vezető múzeumai a Szépművészetiből. Két másik jelentkező, két lovas nélküli, az amerikai és az ír ágaskodó ló már kiesett a versenyből. A fizikai analízis során kiderült róluk, hogy az öntvényükhöz használt tiszta fémötvözet nagyon nem jellemző a reneszánszra, sokkal inkább a 19. századra. A 2009-es washingtoni vizsgálat okozott pár rossz évet a „Budapesti Lovasnak”. A „kései öntvény” árnya vetült rá is. Minden lába remegett, mikor kiutazott az Egyesült Államokba a szigorú laboratóriumba. De végül megkönnyebbülten galoppozhatott haza: bronzötvözete alapján simán lehet Leonardo korabeli!
Leonardo da Vincinek tulajdonítva: Lovas, 16. sz. első fele, 298×212 mm, bronz
© Szépművészeti MúzeumDe figyelem: a labor tanúsítványa is feltételes módban fogalmaz: lehet. Ugyanis az anyagvizsgálat jellemzően adatbázissal vet össze, lehetőségeket teremt, valószínűséget számol, de nem állít, nem nevesít. Márpedig a művészetiparban a név a lényeg. Felmerült például a kutatókban Giovanni Francesco Rustici is szerzőként, a kiváló Leonardo-tanítvány, vagy éppen az V. Károlynak dolgozó Leone Leoni. Ezek mind remek 16. századi szobrászok, a korszak szakértői ismerik munkásságukat, wikipedia szócikkük is van, de a közembernek, a múzeumi blockbusterre vágyó látogatónak, a remekművekről ábrándozó értelmiségieknek épp olyannyira érdektelen művészek, mint a ferrarai Nicolo vagy a köpcösként is ismert Pietro Pietroni a Trieszt melletti Sistiánából. (Márpedig ez utóbbi két művész a valóságban nem létezik, kitalált művésznevek, Vasari modorában!)
Leonardo da Vinci: Lóláb-tanulmányok, 1490 körül, 215×145 mm, fekete kréta, papír
© Szépművészeti MúzeumA nagy művésznév olyan, mint egy óriáscsillag, ami hihetetlen gravitációs erővel szívja magához a kérdéses műtárgyakat, a kutatókat, a kiállításcsinálókat és a múzeumi nézőket. Leonardo ilyen csillag, méghozzá, a Mona Lisa médiafelhajtásának köszönhetően a leges legnagyobb óriásbolygó a művészettörténet, a műkereskedelem és a kiállításipar egén. Egy Rustici vagy egy Leoni alig látható, piciny holdként keringhet csak körülötte. Ők alkotják így, együtt, bolygó és a holdacskák, a „leonardeszkek” galaktikus egységét. Leonardeszk? Amennyire nem létezik ez a szó magyarul, annyira pontos a „Budapesti Lovas” esetében. Szobrunk ugyanis egy hamisítatlan leonardeszk, magán viseli a mester auráját, valami áttételes módon a keze nyomát (fifikás kutatók szerint a viasz eredetit csinálhatta ő), bűvkörében van, körülötte rajzik. Valószínűleg igaza van a szkeptikus kurátornak, aki szerint sose tudjuk meg biztosan tényleg Leonardo-e. De a hátán kényelmesen beporoszkálhatunk az érett reneszánsz birodalmába, inspirációjára körültekinthetünk a nagy zseni elméjében, töprenghetünk a művészet hatalmán és a hatalom művészetén, csatalovon, bravúron, gőgön és sikeren.
Leonardo da Vincinek tulajdonítva: Lovas, 16. sz. első fele, 298×212 mm, bronz
© Szépművészeti Múzeum
_Petrovics_Elek_%C3%A9s_Meller_Simon.jpg){kind=link}