Részletek Schwéger Zsófia: Balancing Act c. kiállításából, INDA Galéria, 2025.
Az otthon törékeny.
A folytonos széthullás fenyegeti. Apró kockákból épített vár, amelyben elég egyetlen parányi fragmentum elmozdulása, és a rend máris felborul. A harmónia, amit olykor megteremtünk, sosem végleges. Minden, ami stabilnak látszik, valójában folyamatos mozgásban van: bennünk és körülöttünk. A tér pedig, amelyben élünk, sosem puszta díszlet, hanem saját belső állapotaink, az identitásunk tükre. Ha bennünk megbillen valami, a külvilág is más fénytörést kap.
Az otthon ezért nem a falak, bútorok vagy tárgyak állandóságában rejlik, hanem abban, ahogyan ezekhez viszonyulunk. Egy kocka elmozdulása, egy szék helyének megváltozása, egy árnyék irányának elfordulása elég ahhoz, hogy újraértelmezzük, hol vagyunk, és kik vagyunk éppen. A magunk köré épített rend így lesz egyfajta válasz arra a változásra, ami folyamatosan körülvesz minket. És amikor összeomlik, nem pusztán veszteség, hanem új lehetőség is: bizonyítéka annak, hogy az élet tovább áramlik, és mi magunk is vele változunk.
Itt jut eszembe a Bergson-idézet, ami így hangzik: „létezni annyi, mint változni; változni annyi, mint érni; érni pedig annyi, mint önmagunkat újra és újra megteremteni.” Ez a gondolat mintha Schwéger Zsófia festészetének mélyrétegét írná le. Képei látszólag statikus tereket rögzítenek, azonban magukban hordozzák a változás finom rezgéseit is: a székek ki vannak mozdítva, az Anker-vár bizonytalanul áll az asztal közepén. Minden vászon egy folyamat pillanatfelvétele látható: hintázás a rendbe rendezés és a rend felbomlásának határán. Schwéger festészete ebben az állandó újrateremtésben él — abban a feszültségben, ahol az építés és az összeomlás, a harmónia és a bizonytalanság egymást feltételezik.
A Balancing Act sorozat képein asztalok, két szék és építőkockák alkotják az otthon új nyelvét. Az elemek egyszerre konkrétak és metaforikusak. Minden kocka, minden szín, minden arány az egyensúly keresését fejezi ki – azt a vágyunkat, hogy valahol megvethetjük a lábunkat, még ha tudjuk is, hogy ez a stabilitás mindig csak ideiglenes. Az otthon így nem végleges állapot, hanem kérdés: hol van az a hely, ahol megpihenhetek? Meddig marad fenn a rend, és mikor kezd újra dőlni az építmény?
Mikor kell továbbindulnom? Az otthon kérdése egyben az identitás kérdése is: hol vagyok otthon = ki vagyok én? Schwéger számára ez a kérdés nem adható meg egyszer s mindenkorra. Az identitás is változó, fluid állapot – éppolyan, mint az Anker-kockából összerakott vár – mindig újraépül: változó, fluid, átmeneti szerkezet. Az otthon nem adva van, hanem megteremtődik – a mozdulataink és az ismétlések ritmusában.
A képeken látható belső terek kiüresedett, ember nélküli, de emberi jelenléttel telített tájak. Csendes, elhagyatott terek, olyan szobák, ahol valaki valaha jelen volt, de most már csak a nyoma maradt. A székek mégis mintha alakokat idéznének: két jelenés, két egymás felé forduló test, amelyek között ott feszül valamiféle kapcsolat. Az asztalon álló építmény a mozdulat emlékét őrzi. Bár elsőre a csend uralja a kompozíciókat, a rend mögött ott rejtőzik a szétesés zaja. E törékeny határ – a mozdulatlanság és mozgás, a rend és bizonytalanság közti feszültség – teszi élővé ezeket a festményeket.
A Balancing Act világát a konstruktivista fegyelem tartja össze: a geometrikus kompozíciók, az egyensúlyba rendezett síkok és visszafogott színek a rend iránti vágy lenyomatai. A repetíció, amellyel Schwéger újra és újra elrendezi a világot, nemcsak formai, hanem lélektani gesztus is: a figyelem és a türelem gyakorlata. A festés ritmusa a mindennapi rituálé ismétlését idézi – azt a mozdulatot, amellyel elviselhetővé tesszük a változást.
A kompozíciók a hiány és jelenlét, a mozdulatlanság és idő, a közelség és elidegenedés egyidejű megjelenítését célozzák. Az otthon Schwéger számára nem hely, hanem ismételt gesztusokból épülő tapasztalat. Jacques Derrida gondolata – miszerint minden struktúra instabil, mert hiányzik az abszolút alap – különös erővel rezonál ebben a festészetben. A precíz, fegyelmezett formák mögött ott munkál a széthullás elkerülhetetlensége, az építés örömével együtt.
A kockavárak, amelyeket Schwéger épít, valójában önarcképek is: mindegyik egy darabja annak, amit „én”-nek nevezünk. Miközben figyeljük, hogyan állnak, majd dőlnek újra, felismerjük: az otthon és az identitás nem hely, hanem állapot – egy törékeny, folyton mozgó egyensúly. Ebben a feszültséggel teli pillanatban mutatkozik meg Schwéger művészetének valódi arca: az a rend, amelyet nem a tökéletesség, hanem a törékenység tesz emberivé.
Kocsis Katica
