AZ ÖSSZES KÉP: Részletek az Ekrem Yalcindag: Feels Like Home. Again c. kiállításból, Molnár Ani Galéria, 2024.
© a művészek és a Molnár Ani Galéria jóvoltából. Fotó: Hegyháti Réka"Van a galéria asztalán pár meghökkentően vékony ecset, a Da Vinci NOVA 0-as. Érdemes vetni rájuk egy pillantást! Ha megfordítjuk, elolvashatjuk rajtuk, a nyelükre írva a kiállító török művész belegravírozott nevét is: Ekrem Yalcindag. Nem véletlen brandelte saját nevével a törékeny festőszerszámot. Ez a nullás ecset Yalcindag ikonikus eszköze, mesterségének címere, hűséges társa a műteremi robotban. Ilyen nullás ecsetekkel készülnek az – eszközhöz mérten – gigantikus méretű vásznai.
Ekrem Yalcindag első budapesti bemutatkozó kiállítása alkalmából hadd fessek róla most én egy rögtönzött portrét, elnagyolt, széles ecsetvonásokkal, 100-as ecsettel, semmi esetre sem olyan precízen, ahogy ő maga dolgozik táblaképein. Gyors benyomásainkat összegezve nem lehet letagadni, hogy a képeket nézve orientalista asszociációink keletkeznek. Mégis, a Yalcindag legfrissebb műveit bemutató nagy múzeumi kiállítás, a dubrovniki MOMAD katalógusának bevezetőjében a kurátor, Heinz Peter Schwerfel egyből sietett leszögezni, hogy amit Yalcindag művel, az nem „»tipikusan orientalista« absztrakció”. Török művész, de nem tipikusan keleties esztétika, állítja a kurátor. Miközben, ha ránézünk, ártatlan közép-kelet-európai tekintetünkkel, muszáj azt mondanunk, hogy ez bizony tipikusan orientalista absztrakció, érezni véljük az oszmán mázas türkiz csempék hűvös tapintását, miközben – hogy még egy bántó turistaközhelyet mondjak – orrunkba tódul az üvegpohárkákba kitöltött raki ánizsos illata. A nyugati festészet évszázados tradícióján felnőtt művész maga sem erőlteti a török ornamentalizmus kapcsolódási pontjait, de nem is tagadja. Azt gondolom, hogy tudatosan oszcillál Kelet és Nyugat között, hiába tanult Frankfurtban Hermann Nitschnél és sajátította el a posztkonceptuális lingua francát Nyugaton, mégis csak visszatért isztambuli műtermébe dolgozni, és tudatosan ásta vissza magát a keleti világba is.
Yalcindag Törökországban született, de most felváltva Frankfurtban, Berlinben és Isztambulban él. A 90-es évek elején Izmirben kezdte tanulmányait, majd érett fejjel már Németországban folytatta, a Frankfurt am Main-i Städelschuléban, többek között az orgia misztérium színház botrányos osztrák ceremóniamesterének, Hermann Nitschnek a szárnyai alatt. De nem mentora vérben tocsogó gigantomán performanszai felé indult el (saját bevallása szerint rituális alkotói karakterük azért rokonítható), hanem inkább másik mesterének, a pop art minták virtuózának, Thomas Bayrlének a nyomdokaiban járt, és a jóval líraibb, kedélyesebb témák felé fordult: a frankfurti pálmaházban nyíló bimbókat kezdte absztrahálni a 90-es években, a hihetetlenül vékony, nullás ecsettel. És itt született valami fontos, egy igazi signature style, egy kézjegyszerű motívum, ami ismeretlenül is ismerős, messziről beazonosítható, összetéveszthetetlenül yalcindagos. Sokféle asszociációt kelt. Mintázatát nézve lehet virágszirom, lehet fakéreg, lehet sejtháló, lehet terepminta, lehet akár lehullott avartakaró; háromdimenziós felszínét tekintve pedig egyszer nedves ujjlenyomatnak tetszik, máskor ráncosra száradt lakkfestéknek, vagy iszlám mozaikcsempéknek, esetleg milliónyi cipő súlya alatt elkoptatott ősi kockaköves útnak. Ebből a mintázatból nőtt ki Ekrem Yalcindag festészete évtizedekkel ezelőtt, ezt látjuk a kiállításon a Matisse kései papírkollázsairól kölcsönzött színű képpároson, vagy a metafizikus tájképi asszociációkat keltő, színátmenetes Infinity sorozat dekoratív darabjain. De ez a csempeháló tér vissza a legfrissebb Natures című szérián, olyan kisebb körökbe foglalva, amik gyümölcsként lógnak a szitázott levelek és a monotípiaként felvitt deszkaerezetek buja növényi környezetében. A kis mozaikok felülete hullámokat vet, itt dolgozott az a bizonyos nullás ecset, de nem a festék mikroszkopikus rétegzésén, hanem a még meg nem száradt olajfestékmassza rovátkolásán. Ugyanezt a jellegzetes, fonottkosár-felületet keltő technikát vitte tovább Yalcindag a köralakú tondó képeire is, amik hol karakteres színpárosításokat jelenítenek meg, hol – mint az egy darab képpel képviselt, tarka Impressions from the street sorozat esetében – városi séták során összegyűjtött emblematikus tónusokat.
Bármilyen irányba is indult Yalcindag az elmúlt évtizedekben, mindvégig hű maradt a szőnyegszerű all-over szerkesztésmódhoz, ahhoz a képépítési technikához, ami nem kibalanszírozott egyensúlyokon és törékeny kompozíciós rendeken alapul, hanem minden irányba folytatható vagy akár szűkíthető mezőkön. Yalcindag nem autonóm műtárgyakat konstruál, hanem olyan végteleníthető képmezőket teremt, amelyek képesek testet adni az optikai gyökerű metaforáinak. Ez pedig konceptuális alkotásmód, ami az absztrakció mögé színelméleti festészet-teóriákat vázol fel. A nyugati művészettörténet különböző bugyraiban vájkál (kutatói szerint), legyen az Velázquez szürke palettája, Goethe színteóriája, a roueni katedrális naptári sorozata, Warhol kamuflázs-vásznai, Robert Delaunay orfikus körvillódzása, Jasper Johns önreferenciális céltáblája, Rodcsenkó minimalista alapszínei, a kék-sárga-piros, vagy akár Barnett Newman parafrázisa, a Ki fél a pirosttól, sárgától és kéktől – nincs politika, társadalom, kultusz, csak a modernista színfiziológia, az impresszionistáktól a minimalistákig, Frank Stella „azt látod, amit látsz” tanításától Claude Monet szeméig. Mint ismeretes, Cezanne jegyezte meg találóan Monet-ról, a látványelvű, színelemző materialista kolorizmus, azaz az impresszionizmus mesteréről, hogy ő „csupán egy szem, de Istenem, micsoda szem!” Úgy tűnik, Yalcindag is, Monet kései leszármazottjaként, csak egy szem, egy csodálatos szem. De van hozzá ecset is, egy nullás, mert anélkül mit sem érne az a csodálatos szem, és mi se tudnánk portrévázlatot festeni róla bemutató szövegünkben."
/ Rieder Gábor megnyitóbeszéde
