ZERKÓ,

Attila törpéje

 

(részlet)

 

Edika halálánál szebb hírt nem is szállíthatott volna nekem ez a derék germán vitéz. Eladtam neki a cirkuszt, lepecsételtük a Caturix által fogalmazott szerződést. Megittuk reá az áldomást bőven. Sok rosszat el lehet mondani a szkírekről, de vedelni azt tudtak!

Másnap reggel már útnak is eredtem.

Nem sokat bonyolítottam az ügyet, nem búcsúztam el senkitől. Hajnalban örökre kiosontam a cirkuszi táborból.

A Mare Adriaticum felé tartottam pónimon, hogy ott hajóra szálljak. Már a Savus folyónál jártam, mikor a rozoga fahíd előtt négy lovas ért utol. Valahogy mindegyik ismerős volt. Külön-külön. De abban is biztos voltam, hogy így együtt még soha nem láttam őket. Furcsa alakok voltak. Leginkább talán a vandálokra hasonlítottak. Az arcuk rémisztő, mégse tűntek gonosznak.

Inkább fáradtnak.

Miután átkeltünk a folyón, betértünk az első városba. Egy lepukkant thermopolium udvarán ebédeltünk. Egykor menő vendéglő lehetett. A pult mögött valami ráncos öreglány mérte a sült halat, a húst, a sajtot és az olívabogyót a nagyhasú tárolóedényekből, amit a rómaiak doliumnak hívnak. A falat megkopott festmény díszítette: meztelen tengeri nimfák. A vénség kiszúrhatta, hogy a képet bámulom, mert megjegyezte: „A középső én vagyok, a másik kettő a nővéreim. Együtt nyitottuk ezt a helyet nagyjából ötven éve. Akkor még így néztünk ki. Csupa kellem, csupa báj. Feszes popsi, duzzadó dudák. Már mindkét nővérkém kifingott. Pedig ők soha nem házasodtak meg. Engem meg már negyvenöt éve kínoz ez a szarházi”, mutatott a kopasz szakácsra, aki éppen a kemencéből vett ki valamit. Mintha megérezte volna, hogy róla van szó, hátranézett. Fogatlan szájával elvigyorodott, megvakarta borvirágos orrát, majd a ruhája alól kicsi üveget húzott elő.

Alaposan meghúzta.

Mondtam a lovasoknak, hogy a fizetésre ne legyen gondjuk, van nálam arany bőven.

„Mid van neked, törpe?” – kérdezte csámcsogva az egyik. Akár valami haramia.

„Hát, ami azt illeti, elég sovány a vagyonom. Van ez a kis földszintes lovam, az erszényben némi aranyam, egy római kardom, meg a titkos szerelem a szívemben.”

„És nem félsz, hogy a Halál elragad, és oda lesznek javaid?” – kérdezte a másik, és rám kacsintott.

Most össze kellett volna fosnom magamat a rettegéstől.

„Fél a faszom! Mitől féljek?” – vágtam rá azonnal. „Egyrészt megtanultam egy régi trükköt. Egy Júda nevű zsidó mágustól. Akkor halok meg, amikor én akarok. Ez az izraelita egyébként filozófusnak meglehetősen zavaros volt, de barátnak és varázslónak kiváló. Másrészt nem félek a haláltól. Volt már részem benne. Megjártam a holtak királyságát, nem olyan rossz hely. És ott vár rám anyám és apám. Harmadrészt ezek a javak igazából nem az enyémek. Csak éppen nálam vannak. Momentán. De ha leszállok a pónimról, tőlem viheti, aki akarja. A kardomhoz sem ragaszkodom, pedig becses és híres darab, ezzel ölte meg Attila király a bátyját, Budát. Az arany? Ugyan már! Ti nem is sejtitek mennyi aranyam volt nekem egykor Konstantinápolyban. Ha arról le tudtam mondani, akkor erről a pár huncut garasról is. Ami pedig a szívemben bujkáló fekete szerelmet illeti, hát az annyi fájdalmat okozott már, hogy jobb is lenne, ha valaki elrabolná.”

A négy lovas röhögött, miközben a parázson sült birkát ették. „Ez igen! Te aztán nem ijedsz meg a saját árnyékodtól. Mulatságos törpe vagy te!” – bólogattak.

„Hát, végül is, ez a mesterségem. Bohóc vagyok”, válaszoltam.

Aztán a harmadik újra elkomorult.

„Na jó, a Haláltól nem félsz. De vajon a Háborútól, az Éhínségtől és a Betegségtől se reszketsz?”

„Dehogy reszketek”, legyintettem. „Megjártam én már a hadak útját! Ti annyi háborút együtt nem láttatok, mint én. Hol a vandálokkal voltam, hol a bizánciakkal, hol a hunokkal. Másfél évig éheztem egy kibaszott tömlöcben Rómában. És majdnem elpatkoltam a rohadék maláriában Itáliában.”

„Na jó”, sóhajtott szomorúan a negyedik. „Azért ezt a római kardot nekünk adhatnád. Te úgyse veszed hasznát.”

Flegmán megrántottam a vállam.

„Legyen a tiétek, nekem úgyis rossz emlék. Nálatok jobb helyen lesz”, vigyorogtam, és átnyújtottam a kardot.

Önfeledten vizsgálták új fegyverüket. Mint a gyerekek, amikor fakardot hoz apu a vásárból. Egyikük felkiáltott: „Ide nézzetek, mit vésett a pengébe a fegyverkovács!” „Mit, mit? Mutasd!” – így a többiek kíváncsian. „Libertas, Honos, Spes”, olvasták egyszerre.

Olyan boldogok voltak, hogy szinte sajnáltam közbeszólni: „Megengeditek, hogy kérdezzek tőletek valamit?”

„Rajta”, szólt az első.

„Egészen véletlenül nem ti vagytok az Apokalipszis Négy Lovasa?”

„Ráhibáztál, törpe. Ördögöd van!”

„Szóval akkor igaza volt egykori gazdámnak, a római Plancusnak, és tényleg nyakunkon a világvége?”

„Az mindig a nyakunkon van, kisember… Hogy baszná meg a kurva élet…”, átkozódtak. „Mindig világvége van. Az apokalipszis folyamatos. Nincs eleje és nincs vége.”

„Mint a germánok kígyója, aki fejével a farkába harap?”

„Valahogy úgy. Nincs megállás. Nekünk nincs szabadnap, nincs ünnep. Nincs család. Csak a gálya. És nem látszik a vége. Kedden elpusztul a világ, de szerdán már megint minden a régiben.”

„Baszott egy meló ez”, jegyeztem meg keserűen.

„Ahogy mondod, törpe, ahogy mondod.”

Megebédeltünk, ittunk rá néhány kupa illír vöröset. Errefelé jól készítik a birkát. Van valami fűszerük, ami felejthetetlenné teszi az ürücombot. Az íze kissé csípős, az illata az ánizsra emlékeztet. Arra gyanakszom, hogy ez Artemisz istennő sárkányfüve lehet, melyről azt tartják, hogy kígyónyelv alakú levelei elriasztják a sárkányt.

Elbúcsúztam a lovasoktól. Mind a négyen megöleltek, miután megköszönték az ebédet és a kardot. Azt mondták, rég szórakoztak ilyen jól. Ők északnak vették az irányt, én meg haladtam tovább a tenger felé.

A kikötőbe vezető út mentén megláttam egy koldusasszonyt. A porban gubbasztott. Olyan volt, mint a többi koldusasszony. Koszos, bűzös, vén, a szeme szomorú, az arca ráncos, ősz haján rongyos kendő. Leszálltam a lovamról, és megkérdeztem, hány gyereke van.

Azt mondta, hogy nyolc.

„És hány unokád?”

„Hatvannégy.”

„És mind éhezik?”

„Mind az utolsó szálig. Mi a szart csináljanak? Egy koldus unokái! Azért csak hatvannégy, mert néhány már éhen is halt.”

Kivettem magamnak az utolsó előtti szkír bőrerszényéből néhány aranypénzt a hajóútra. A többit odaadtam az asszonynak. Én úgysem tudtam volna mit kezdeni vele. Még az apám aranya is ott vár az afrikai tengerparton elásva. De nekem aztán nem kell! Drága ciprióta faszikáim, ha valamelyikőtök csillogó pénzérmékre gerjed, hát akár most indulhat. Kiáshatja. Én lemondok róla.

Ott bújik a hippói strand alatt.

Az Y alakú fehér sziklától tizenhét lépés délkeletnek.

Hajrá!

 

Spalatumban a pónimat a kikötői kocsmárosnak ajándékoztam. Olyan csodálatos polipot sütött nekem cserépedényben, hogy járt neki a paripa. A mártásba borsot, garumot és bordamagot is tett. Ebéd után hajóra szálltam, és meg sem álltam Ciprusig. Egy gabonaszállító corbita vett fel, az Aurora. Bardülisz, a falábú kapitány ráharapott az aranypénzre, majd elégedetten bólintott. Azt mondta, alhatok a raktérben, odafelé úgyis mindig üres. Syriába tartottak. Onnan hordták Dalmatiába a búzát meg a nárdusolajat. „Ha lenne egy jobb hajóm”, álmodozott a hajós, „ráállnék a cédrusra. Óriási üzlet! Úgy veszik, mint a mézet. Nem csoda, a legjobb fa a világon. Nincsen benne szú, illatos és tartós. A libanoni cédrus a legjobb. Nemcsak hajót lehet belőle építeni, de bútornak is kiváló. Nem hiszed? Akkor elárulom, hogy nemcsak az egyiptomi múmiák koporsóit, nemcsak Salamon király templomát, de még Jézus keresztjét is cédrusfából ácsolták!”

Útközben a kék vízből nevető delfinek ugráltak elő.

Később a szomorú szirének is előmerészkedtek a szigetek szürke sziklafalai mögül.

Úgy köszöntöttük egymást, mint régi ismerősök.

478-at írtunk, Krisztus születése után. A rómaiak 1231-nek, a berberek 1428-nak mondják ezt az évet.

Egyik délután a fedélzeten napozok félmeztelenül, mikor odalép hozzám egy ifjú matróz. Bemutatkozik, Seberus a neve. Azt mondja, hallotta, hogy a kapitánnyal latinul beszéltem.

„Római vagy?” – kérdezte. „Merthogy a latinod, akár egy igazi rómaié.”

Göndör, fekete fiatalember. Napbarnított felsőtest. Izmos, mint egy harcos. A vállára a kocsihajtó Neptunust tetováltatta valamelyik kikötőben.

„Nem vagyok római”, válaszoltam.

„Akkor Rómában éltél?”

„Éltem Rómában. Nem sokat. 448 napot. De mind a 448 napot egy sötét és dohos cellában töltöttem. Bár az igaz, hogy egy igazi rómaitól tanultam latinul. Egy neapolisi rómaitól. De ez még Afrikában történt.”

„Ne haragudj, kicsit összekeveredtem. Mit mondtál, hová való vagy? Mi a hazád?”

„Hazátlan vagyok”, mosolyogtam. „Sok minden jutott nekem az élettől, haza még nem. De talán egyszer az az idő is eljön, amikor lesz hazám.”

„Sajnálom. Már azt hittem, hogy szolgálhatsz nekem némi újsággal. Ugyanis már két éve nem jártam Itáliában. Nem tudok semmit a hazámról. Amikor eljöttem, Orestes fiát, Romulus Augustulust éppen letaszította császári trónjáról Odoaker. Egy germán”, mondta elszomorodva, sőt szinte undorodva a fickó.

„Ismertem a kedves apukáját”, mondtam.

„Odoakerét?”

„Odoaker papáját is ismertem. Egy ravasz szkír seggfej volt, úgy hívták, hogy Edika. Már megmurdelt a geci, szerencsére. Talán mégsem volt annyira ravasz, mint hitte. Talán mégsem volt annyi ecet a keblében, mint ahogy gondolta. De ennek a Romulusnak is ismertem az apját. Orestest. Érdekes, mindketten, Edika és Orestes is Attilát szolgálták. Mindketten a hun király közeli emberei voltak, tanácsadók. Kiválasztottak, így hívták őket a hunok. És az is közös volt bennük, hogy mindketten rútul elárulták uralkodójukat. Én Attila, a hun király törpéje voltam. Bohóc vagy udvari bolond, ahogy tetszik. És sohasem árultam el a gazdámat. Ezt nem dicsekvésképpen mondom. Egyszerű tényközlés.”

A római fiú úgy nézett rám, ahogy a Két Lábon Járó Történelemre szokás. Kicsit hitetlenkedve ugyan, de azért bámulattal.

„Na, akkor talán érdekel, hogy ez az Odoaker nevű germán Itália királyává kiáltotta ki magát”, mesélte szörnyülködve a matróz. „Orestest megölte, a fiát száműzte.”

„A fiút nem ismerem, az apáért nem kár” – vetettem oda kurtán.

„Az utolsó római császár, Romulus Augustulus most egy neapolisi kolostorban tölti száműzetését. Kertész. Állítólag dalokat ír, hogy bánatát feledje. Azt beszélik, egész Neapolis azt a dalát énekli, amely így végződik: »Ha már elpusztul a világ, / Legyen a sírjára virág.«”

A fiatal római tengerész annyi hanggal se rendelkezett, mint egy repedt fazék. Szegény Romulus! Nem elég, hogy atyádat megölték, téged pedig száműztek Rómából (vagy Ravennából, ez most tökmindegy), de még bús szerzeményeid is meggyalázzák kappanhangú matrózok, gondoltam. Ám lehet, hogy Seberusnak hangja egy szál se volt, de esze és kíváncsi természete annál inkább. Kérte, mondjak el neki mindent, amit életem hatvanhárom éve alatt láttam és hallottam. Hát tavliztunk, és közben meséltem. Lassan körénk gyűlt az egész legénység. Némi bor is akadt a hajón. Utoljára Konstantinápolyban tavliztam. Markianosszal. A rómaiak úgy hívják: „tizenkét vonalas játék”. És a három menet közül csak az elsőt játsszák, amit a görögök úgy hívnak: portesz.

Egyik partit nyertem a másik után.

A szél rendesen fújt, Aeolus ezúttal nem lustálkodott, és a sirályok a fejünk felett énekeltek. Jóval magasabb minőségben, mint Seberus. Ráadásul görögül.

Értettem minden szavukat.

Valami olyasmit daloltak, hogy akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, azok északnak.

 

 

A kiadó ismertetője:

 

"453-at írtunk Krisztus születése után. Ez a rómaiaknál 1206, a berbereknél 1403. Nagyjából harmincnyolc éves lehettem. Meglett férfi. Tulajdonképpen vége volt az életemnek. Már minden lényeges dolog megtörtént velem. De kár lett volna még meghalnom. A java ugyanis még csak ezután jött."

Az V. században járunk, Attila hun király idejében. Az emberiség éppen soron következő apokalipszise felé száguld. A világ lángol, ömlik a vér, birodalmak születnek és lesznek az enyészeté. Szerte a világban - Rómától Konstantinápolyig, Hippótól Mediolanumig, Catalaunumtól Zentesig - hunok, nyugat- és keletrómaiak, vandálok, gótok, szkírek, alánok, szarmaták, gepidák, zsidók, görögök (stb.) rohangálnak (vagy éppen tántorognak az erjesztett kancatejtől, a mézsörtől, az itáliai és galliai boroktól vagy a táltospipától), hogy a régi káoszból az újba taszítsák az emberiséget.

Az események krónikása Zerkó, a berber törpe, aki élete alkonyán korianderes bárányt falatozva, mellé jóféle Ikarion bort hörpölve meséli el kalandos történeteit a száját tátó kocsmai népségnek egy ciprusi tavernában. Zerkó élete során volt rabszolga és isten, udvari bohóc és börtöntöltelék, cirkuszi látványosság és hímringyó - legfőképpen pedig szemtanúja Róma, Bizánc és a hunok küzdelmének.

Cserna-Szabó András legújabb kötete ókori pikareszkregény, kumisz szagú, groteszk road movie, történelmi tabló és annak paródiája - a folyton porig égő és hamvaiból mindig újraéledő világ egy kisember szemszögéből.