Egy nő fekszik a növényekkel benőtt fürdőkádban. Feje hátrahanyatlik a peremen, haja a kádon kívülre omlik, körülötte víz, virágok, magasra nyúló fűszálak. Mögötte súlyos, bordó függöny zárja le a teret. A jelenet aprólékosan megkomponált, szinte teátrális, a test tartásában mégis van valami nehezen meghatározható elesettség. Elmerülés és kimerültség egyszerre érződik rajta. Tekintete és testtartása sejteti, hogy már nem képes visszatalálni abba, amit valóságnak hívunk… AZ ÖSSZES KÉP: Enteriőrök a kiállításból, Budapest, 2026.
Tihanyi Anna az Einspach&Czapolai Fine Art intim, art deco hangulatú terében bemutatott kiállításán a női fájdalom belső tapasztalatának keres formát. Olyan sérülésekkel foglalkozik, amelyek kívülről sokszor észrevétlenek maradnak, miközben átrendezik az emlékeket, a kapcsolatokat, a saját testről és a világról alkotott képet. Fotóin ismerős környezeteket látunk, amelyeken az oda nem illő részletek nyugtalanítóan hatnak és zavarba ejtik a nézőt. A használati tárgyak, ruhák és bútorok között megjelenik valami oda nem illő, amitől az egész jelenet bizonytalanná válik.
Az Inside the Women’s Chambers tizenkét női szereplő történetét fogja össze. Tihanyi saját életének olyan fordulópontjaiból indul ki, amelyek után másként tekintett önmagára és a kapcsolataira. Ezeket a tapasztalatokat képzeletbeli nők sorsán keresztül dolgozza fel. A most bemutatott második fejezet Lioráról szól, aki egy kapcsolatban elszenvedett sérülés nyomán elveszíti a valósághoz kötő kapaszkodóit. Miközben rejtve marad, hogy pontosan mi történt vele, rejtve marad.
Ezekhez a folyamatokhoz Tihanyi a mesék és mítoszok történetszerkezeteiben talált fogódzókat. A kiállításhoz kapcsolódó beszélgetésen Joseph Campbell hősútmodelljét említette: az ismert állapot elhagyása, a próbatételek és a visszatérés segítenek számára elrendezni a nehezen átlátható tapasztalatokat. A képek azonban nem vezetnek végig egy szabályos fejlődéstörténeten. A jelenetek közötti viszony nyitott marad, és Liora mozdulataiból sem olvasható ki biztosan, hol tart ebben a folyamatban.
Az egyik felvételen a hősnő háttal áll nekünk, vállát előreejti, kezét a mellkasához emeli. Világos ruhájának nyitott hátrésze fedetlenül hagyja a bőrét. Testtartása védekezőnek hat, arca elfordul, így mégsem tudjuk, hogy mi történik vele. Közelről látjuk, mégis keveset tudunk róla. A fotó maga rendkívül intim, ugyanakkor mégis ott marad benne a sejtetés, misztikum.
A több felvételre bontott jelenetek ezt a nézői helyzetet erősítik. A különböző nézőpontok között nekünk kell kapcsolatot teremtenünk, egy mozdulatot egy másik képen látott részlettel összeolvasnunk. Ahogy haladunk a képek között, egyre több mindent veszünk észre, ugyanakkor mégsem kerülünk közelebb a nő történetéhez.
A kádban fekvő alakról Ofélia preraffaelita ábrázolásai jutnak eszembe: a vízbe merülő test, a virágok, a nő köré sűrűsödő növényzet. Tihanyi ezt az ismerős képet színpadi függönyök közé helyezi, ahol egy fürdőkádnyi vízben burjánzik a természet. A növények túlnőnek a peremen, birtokba veszik a környezetüket. Van valami meseszerű ebben a látványban, de a fürdőszobai tárgy és az elvaduló növényzet találkozása nyugtalanítóvá teszi.
Ofélia alakja felől nézve nehéz elkerülni a kérdést, hogyan nézünk a női szenvedésre, ha közben az ábrázolás gyönyört kelt. Tihanyi képein a bordó függönyök, a tompa fények, a világos ruha redői, a bőr köré hajló növények mind lekötik a tekintetet. A frizura, az öltözék és a régi tárgyak egy távolabbi korba helyezik a jelenetet, ahonnan talán a fájdalmat is könnyebb szemlélni. Nézés közben azon kapom magam, hogy elidőzöm egy-egy szépen megoldott részleten, majd újra feltűnik, mennyire magára maradt a nő ebben az aprólékosan berendezett világban. A képek szépsége nem feledteti az elesettségét, de a saját tekintetemet is kérdésessé teszi: mi köt le ennyire abban, amit látok?
A kollázsokon szétesik a fotók gondosan megkomponált világa: női testrészek fonódnak egymásba, de az illesztések láthatók maradnak, a részletekből nem áll össze sem egy ép alak, sem egy követhető történet. Olyan, mintha több idősík, több személyes történet rakódna egymásra, így kiadva egyfajta kollektív női sorsot. 
A kiállítás fontos lépése, hogy ez a belső világ a fotók és kollázsok felületén túl a látogató környezetére is kiterjed. Tihanyi most először mutatott be installációkat, miközben munkamódszere régóta terek és jelenetek fizikai megépítésén alapul. Lényeges számára, hogy amit lefényképez, az a kamera előtt valóban létrejöjjön, anyaga, mérete és tárgyi jelenléte legyen.
A megkomponált jelentek térbe lépésének legsűrűbb pontja a mohával borított tárgyasztal. Egy női világ tárgyai torlódnak rajta egymásra: kesztyűk, cipők, fényképek, levelek, üvegcsék és apró személyes holmik. Sajátos Wunderkammer ez, amelyben a hétköznapi használat emlékei családi történetekkel és intim kötődésekkel keverednek. Közel kell hajolni hozzá, körbejárni, újabb részleteket felfedezni a tárgyözönben.
A közéjük kúszó moha mintha tovább táplálná ezeket a múlthoz tartozó holmikat, elevenen tartva mindazt, ami hozzájuk tapadt. Puha, nedves közegében egyszerre van valami gondoskodó és viszolyogtató. A részletek közelebb vonzanak, a személyes tárgyakat benövő növényzet mégis megakasztja ezt a közeledést. A fotók fürdőkádjához hasonlóan itt is fellazul az emberi használat rendje. Amit elraktunk, megőriztünk, magunk körül tartottunk, az idővel saját, nehezen ellenőrizhető életet kezd élni.
Liora neve a fényre utal, Tihanyinál azonban a fény az illúzió létrehozásának eszköze is. Megmutat egy jelenetet, kiemel egy részletet, mást homályban hagy. A nézői tapasztalatot végig ez a részleges rálátás határozza meg. Megismerjük Liora környezetét, közel kerülünk a testéhez, elidőzünk a tárgyai között, de a történetét nem tudjuk helyette befejezni. Talán kiszáll a kádból, de az is lehet, hogy a növények egy idő után teljesen beburkolják a testét…
