„Gondosan kimunkált, keskeny, kényes rés, esetleg átjáró: Valóság és Igazság között” – a haikuról vallott így a műfaj hazai mestere, Fodor Ákos. Gondosan kimunkált, haikuszerű tömörséggel szólnak a befogadóhoz Szlávik Barbara alkotásai is. „Metafizikai telítettségű festménytárgyairól” megállapítható, hogy látszólagos egyszerűségük csalóka. A monokróm, szürke táblaképek geometrikus szigorral formázott élei szelíden irizáló színekben játszanak, mint a gyöngyház. A képtest az egyik pillanatban tömbszerű, masszív hatást kelt, a másik pillanatban mintha felröppenni készülne az egész.
„A rajzot és a festészetet a köznyelvben különválasztjuk: van a rajz, ami ceruzával készül, és van a festészet, ami festékkel készül. Valójában mind a kettőben ugyanaz a pigment van, csak máshogy tömörítve. Ami nagy különbség, ha közelről megnézünk egy felületet, hogy a festék kitölt minden gödröt, ezzel szemben a ceruza kiemeli a felület egyenetlenségét, ezáltal az anyag sajátos textúráját megmutatja” – mesél aktuálisan kedvenc eszközéről, amely fontos szerepet játszik minden munkájában. „Sokszor éreztem a festészetben azt a furcsa ellentmondást, hogy valójában a nyers anyag festékkel való eltakarásával hozunk létre képet. Tehát fogunk egy meglévő anyagot, amit aztán eltakarunk, beborítunk. Elrejtünk. Engem viszont elkezdett érdekelni az anyag, ami a hátán hordja a képet.”
Alkotói metódusa a kép testiségéből mint a képtapasztalat alapvető összetevőjéből indul ki. „Kíváncsi voltam, mi történik, ha elkezdem satírozni? Így tulajdonképpen önmagát vetítem önmaga elé, mintegy lefrottázsolom az anyag felületét. Ebből jön létre a képhatás, a képiség, a Wollheim-féle twofoldness, amikor egyszerre látod az anyagot és a metafizikus képet. Vagyis ha festői eszközzel nyúlunk egy anyaghoz, akkor abból képet tudunk csinálni. Számomra ez az eszköz, ami transzformálja az anyagot: a ceruza.” Kísérletező kedve nem áll meg a papírnál: a ceruzát alkalmazza vásznon, fán, sőt samott téglán is, folyton kutatva az anyagban rejlő újabb lehetőségeket. „A samottban pont az vonzott, hogy egészen bőrszerűvé tud válni a maga sajátos hibáival, roncsolódásaival. Érdekes ellentét van a kemény, égetett tégla és a sérülékeny emberi bőr között: ahogy újra és újra átmegyek a felületén színes rotringgal, mintha egy mindent túlélő, merev anyag találkozna valami puha, gyűrődő dologgal.”
Azáltal, hogy finoman bevonja a teret is a játékba, úgy érezzük, alkotásai valahol festészet és szobrászat határán mozognak. „Ez az elmúlt öt-hat évnek az eredménye. Amikor a Képzőn festettem, a horizontom még a képen belül volt. A pályám elején nem gondolkodtam komplex kiállításokban: lekötött az, ami egy képen belül történik, így a szellemi horizontom is a kép keretei közé szorul.” Később azonban ez a horizont kitágult: ennek egyértelmű jele a legfrissebb projekt, amely a korábbi kiállítások helyspecifikus kép-installációinak tapasztalatából indul tovább. Vajon hogy lehet elérni azt, hogy a közbülső képek egyenrangú viszonyba kerüljenek a szélső szomszédjaikkal? Barbara szokása szerint egy végtelenül egyszerű formát talált ennek a problémának a feloldására: „Ez most új. Kicsit én is meg vagyok illetődve” – mondja mosolyogva az attraktív, mandula alakú munkákról. Mi is történik itt? „Azon gondolkodtam, hogy a köztes darabok egy-egy összetolt sorozatban mennyire tudnak önállóan létezni. Nagyobb távolságról szinte összeolvad az egész. Valójában én soha nem egy fix sorozatot képzelek el, hanem nyitott, átrendezhető kompozíciót. Elkezdett foglalkoztatni, vajon tudok -e olyan összetolt kép-kompozíciót csinálni, ahol nem változik meg az elrendezéstől az egyes darabok relevanciája.” A megoldást ebben az esetben az jelentette, hogy megszüntette a teljes oldallal való érintkezést. Munkájának eredményei a karcsú, organikus formák, a „mandulák”, melyek csak egy ponton találkoznak: a csücsöknél.
A filigrán, kecses mandulák ugyanakkor a térben is léteznek: valóságos, megfogható, fából készült dolgok. „Látszódjon, hogy ez amúgy egy tárgy. Nekem ez fontos. A festészet egyik alapvető feszültsége a testiség és a transzcendencia között húzódik. Számomra ez nem a testiség meghaladásában és nem is az anyagszerűség önmagáért való hangsúlyozásában válik jelentőssé, hanem inkább abban a feszültségben, ahol a kép testi jelenléte és metafizikai dimenziója egyszerre-egyformán marad érvényben.” Érdekes, hogy a folyékony anyagoktól indulva fokozatosan jutott el az egyre szilárdabbakig: a festéktől a pasztellkrétán át a ceruzáig, sőt a rotringhegyig. Műtermének falán vegyesen megtalálhatók régebbi és új projektjei, útkeresésének különböző állomásai. Az egyik hármas tagolású munka jellegzetessége, hogy hónapokon át készült, így minőségben leköveti a kora tavasztól nyárig tartó időszakot: egyre lágyabb, elfolyóbb vonalaival mintha csak a hőmérséklet változására reagálna. „Mindenkinek van egy belső csukott szem színe, ugyanis az agy nem szereti, ha nincs inger. Illetve ha nincs, akkor csinál magának. Érdekes, hogy a tévé is hangyázik, amikor nincsen adás. Ugyanígy az agyunk is hangyázik, amikor nincs inger” – mondja pasztellkrétával készült sorozatáról, hozzáfűzve, hogy gyakran egy-egy monokróm színfelület szemlélése közben is hasonló optikai játék indul el a fejünkben. „Ez a hatszög forma például a mandulák prototípusa volt” – jegyzi meg az egyik rétegelt lemezből készült alkotásnál. „Azért van kettő belőle, mert meg akartam nézni, hogyan működik jobban a forma: vászonnal, vagy fával. Érdekes, hogy a geometria mennyire nehézzé tud tenni dolgokat. Ha most a kész mandulákra nézek, egy légies formát látok, míg ezek a hatszögek elég masszívak voltak. Ettől függetlenül szeretem, hogy ezek a kísérletek kint vannak a falamon. Időről időre elgondolkodom rajtuk: kellenek az ilyen munkák, különben úgy érzem, szinte robotként, programszerűen alkotok.”
Az Artus Stúdió impozáns tereit látva fölmerül a kérdés, alkotóként vajon milyen környezetben érzi jól magát, mik azok a helyek, amik inspirálják munka közben? „Gyerekkoromból főleg az ilyen elhagyatott kolostorromok, például Salföld környékén, az erdőben. Ezek nagyon megfogtak. Most a régi víztározók izgatnak, vagy az olyan hatalmas vízgátak, amik például Amerikában vannak.” Úgy írja le az ehhez kapcsolódó érzést, mint amikor a festészetben a perspektíva segít az embernek pozicionálni saját magát. „Az irodalomban is megjelenik az a kérdés, hogy a fenségest hogyan tudjuk érinteni: mindig kell hozzá valami nálunk sokkal nagyobbnak a megtapasztalása, kell egy viszonyítási pont. Caspar David Friedrich is felment a hegy tetejére, mert neki is kellett egy hegycsúcs ahhoz, hogy megtapasztalja a fenségest, a végtelent. Nagyon számítanak az arányok.”
A német romantikus festészet a „fenségest” akarta megfogalmazni és láthatóvá tenni. De vajon mi az, amit Szlávik Barbara alkotásai – akár a hallgatásukon keresztül is – hordoznak magukban? „Talán a zaj. Mert valahol azt kerülik, de közben azt is hangosítják ki. Azáltal, hogy csöndet és fókuszt teremtenek, meghalljuk a saját létezésünk zaját. Azoknál a műalkotásoknál, amiket szeretek, mindig azt érzem, amikor belépek egy kiállítótérbe, hogy hirtelen minden nagyon csöndes lesz és közben mégis nagyon zajossá válik. Mint mikor hallod, hogy dobol a füledben a vér. Valahol ezt keresem a munkáimban szerintem. Az én képeim ebből a szempontból nem egynemű monokrómok, mert nem az történik, hogy egy pigmenttípus végtelen ismétlődését látja az ember. Inkább minthogyha mikroszkopikus szinten figyelnénk, ahogy különböző színezett testek kapcsolódnak.
És amúgy ez végtelen zajos: mint amikor belenagyítunk egy sima felületbe és hirtelen rájövünk, hogy valójában recés. Vegyük akár a saját bőrünket: van egy átlagolt élményünk arról, hogy a bőrünk az egy sima, bézses, monokróm valami, de közelről látszik, hogy a valóságban pigmentek finom kombinációja alkotja hibákkal, hepehupákkal. A mikroszkóp jó analógia: arra gondolok, hogy talán minden, amit nézünk, az általánosításból a pontosítás felé haladhat, hogyha elég időt szánunk rá.”
Kérdés persze, hogy a mai rohanó világban hogyan találja meg a helyét a művészet és a műélvezet. „Van ez a hatékonyság-őrület, amiben élünk. Nagyon sok vizuális zaj vesz körül minket. Nem figyelünk oda, nem nézünk részleteket, mindig rohanunk: a valóságot adattá transzformáljuk a befogadhatóság érdekében, és sokszor úgy érzem, ez elfele vezet bennünket az élet szerethetőségétől. Mennyivel jobb, ha az ember elidőzhet a dolgok fölött és hagyhatja a teljes érzékszervi arzenálját működni. Ugyanígy a műélvezet sem működik jelenlét nélkül: a testünk, amelyben létezünk, az még egy utolsó origó számunkra. Ezen még nem léptük túl – szerencsére.” A hatékonyságorientált hétköznapok talán tompítják érzékeinket, azonban Szlávik Barbara műtermében körülnézve egészen nyilvánvaló, hogy mikor minden más elhallgat, a csend ezer hangon szól.
