Szolga Hajnal Terepmunka folyamatban című, a Random Galériában látható kiállítása a táj felszínén megőrződő nyomokat követte: emberi beavatkozásokat, sérüléseket, töréseket, rétegződéseket és átalakulásokat. A repülőgépről készített felvételekből felépülő monumentális Golden Spike, valamint a régi Forte fotópapírokon, kamera nélkül létrehozott Topogramok egyszerre olvashatók geológiai lenyomatként és absztrakt tájként. A látogatót is bevonó kiállítás kapcsán a művésszel az antropocén kérdéseiről, a fotográfia anyagiságáról, a fragmentumokból összeálló képekről és a művészeti kutatás nyitott folyamatairól beszélgettünk.
Mióta része az életednek a fotográfia?
Már középiskolásként is folyamatosan fotóztam, így nem emlékszem olyan konkrét pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy fotós leszek. Pécsett az egyetemen kommunikációt és filozófiát tanultam. Elég sokáig jártam oda, mert több dolgot csináltam párhuzamosan: kutatásokban vettem részt, művészeket ismertem meg, majd egyre mélyebbre kerültem a film, a videóművészet és a fotográfia világában.
Milyen kutatásokban vettél részt?
A Balázs Béla Stúdió munkásságát kutattam, ezen belül a tiltott filmeket és a magyar videóművészet történetét. Az érdekelt, hogyan jutottunk el a hetvenes évek kísérleti filmjeitől és videómunkáitól a kortárs mozgóképes művészetig.
A filozófiai tanulmányaidban mivel foglalkoztál?
Képtudománnyal, azon belül a képi fordulat kérdésével. W.J.T. Mitchell és Richard Rorty vitáját vizsgáltam, illetve azt, hogyan jutottunk el a nyelvi fordulattól addig, hogy a társadalom egyre inkább képeken keresztül gondolkodik és alkotja meg a saját valóságát.
Tilmann József meghatározó tanárom volt; nála diplomáztam. Nagyon sokrétű embernek tartom, és van benne valami szellemi tanítói minőség is. Sok mindent nem közvetlenül tőle vettem át, de az a gondolkodásmód, ahogyan különböző területeket összekapcsolt, erősen hatott rám.
Innen jött a humanizmus kritikája és később a poszthumanizmus iránti érdeklődésem is. Nagyon elmerültem a science fiction irodalomban is. Az foglalkoztatott, mi történik akkor, ha az embert nem a világ természetes középpontjaként kezeljük.
Ezek a kérdések már a korábbi fotósorozataidban is megjelentek?
Igen. A kamerával készített munkáimban általában van egy főszereplő, aki sokszor maszkot vagy valamilyen védőfelszerelést visel. Olyan, mint egy túlélő egy ismeretlen, kietlen bolygón. A helyszínek is gyakran elhagyatottak vagy Mad Max-szerűek. A Láthatatlan ember című sorozatban az ember szinte negatív térré válik. Ott van ugyan, de közben hiányként vagy saját maga árnyékaként jelenik meg.
Az antropocén kérdése az egyetemi időszakból maradt. Mi történik a világgal az emberi beavatkozások következtében? Merre haladunk? Mi marad utánunk? Ezek a témák újra és újra visszatérnek, még akkor is, ha a képek technikailag nagyon különböznek egymástól.
Hogyan készülnek a kamerával létrehozott sorozatok?
Nagyon megtervezetten. Kell hozzá modell, stáb, helyszín, világítás, és sokszor engedély is. Ezek valódi produkciók. Előre végiggondolom, milyen legyen a figura, milyen környezetben jelenjen meg, és hogyan kapcsolódjon a tájhoz. Ha meglátok egy érdekes helyszínt, rögtön elkezdem elképzelni, milyen alak kerülhetne bele.
Az egyetem után kerültél Berlinbe?
Már korábban is jártam ki hosszabb-rövidebb időszakokra, de nagyjából tizennégy éve élek folyamatosan Berlinben. Ha az előző éveket is beleszámolom, lassan tizenhét éve van jelen az életemben Németország. Amikor megérkeztem, még erősen lehetett érezni a fal leomlása utáni szabadság maradványait. Nagyon szerettem, hogy az emberek gyorsan megtalálták egymást és elkezdtek kollaborálni.
Mit adott még neked Berlin?
A szabadság élményét. Azt, hogy az emberek nem feltétlenül azért öltöznek vagy viselkednek szokatlanul, hogy mindenki rájuk figyeljen, hanem egyszerűen megengedik maguknak, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Ez a sokféleség fotósként is lenyűgöz. Nem vagyok portré- vagy streetfotós, mégis sokszor leülök valahol, és csak figyelem az embereket. Nagyon érdekel, hogyan keverednek különböző kultúrák, karakterek és történetek egyetlen városban. Berlin közben sokat változott, szabályozottabb lett, de azt továbbra is szeretem, hogy az emberek sokféleségét nem kell külön megmagyarázni.
Milyen szerepet játszottak a közösségek a technikai fejlődésedben?
Berlin mellett egy nemzetközi kísérleti fotográfiai közösség lett nagyon fontos számomra, amelynek Barcelonában van a központja. A világ különböző részeiről érkeznek oda experimentális fotósok, de filmesek és videóművészek is. Rengeteget tanulunk egymástól. Itt sajátítottam el több klasszikus fotográfiai eljárást, például az ambrotípiát, a nedves kollódiumos technikát vagy a platina-palládium másolat készítését.
Sokáig elsősorban fekete-fehér munkákat készítettél. Mikor jelent meg nálad a szín?
Nagyjából négy-öt éve kezdtem rendszeresen színes fotópapírral dolgozni. Előtte valóban a fekete-fehér volt meghatározó, részben a hagyományos fotósorozatokban, részben azoknál a munkáknál, amelyeket utólag megroncsoltam.
Amikor elkezdtem a felvételek felületét maratni és kémiailag átalakítani, nagyon megtetszettek a létrejövő hibák, masszák és festői felületek. Egy idő után már nemcsak a kép egészét akartam látni, hanem szinte molekuláris szinten érdekelt, mi történik az emulzióban. Azt éreztem, hogy a színes papír segítségével jobban megérthetem ezeket a folyamatokat.
Innen jutottál el a kemigramokhoz?
Igen, bár a kamerával készült munkákat nem hagytam el. A kétféle alkotói mód párhuzamosan létezik nálam. A kemigramnál közvetlenül a fényérzékeny papíron hozok létre képet. Nagyon alkimista folyamat. Együtt kell működnöm az anyaggal. Nem irányíthatok mindent, mert a kémiai reakciók is alakítják a képet, de ettől még erős képalkotói szándék van mögötte.
Hogyan lehet kontrollálni egy ilyen kiszámíthatatlan folyamatot?
Megfigyeléssel és jegyzeteléssel. Felírom, milyen papírt használtam, milyen volt a hőmérséklet, mennyi ideig dolgozott az adott anyag rajta, és meg tudom-e ismételni a reakciót. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy terveztem, azt is dokumentálom. Lehet, hogy éppen abból lesz később egy új módszer. Egyszerre van bennem egy kutatói és egy nagyon intuitív hozzáállás.
A végeredmény mégis nagyon érzéki és festői.
Ez nekem nagyon fontos. Lehet mögötte filozófia, kutatás és rengeteg technikai tudás, de közben az anyagiság érdekel a legjobban. Nem idegenedtem el a fényképezőgéptől, szeretem használni, de egészen más érzés közvetlenül kapcsolatba kerülni a fotópapírral. Megfogni, megmozgatni, rácsepegtetni valamit, látni, ahogy változik.
Mikor fordultál a vulkanikus tájak felé?
Egy nagyon túlterhelt időszak után. Sokat dolgoztam, és a kiégés közelébe kerültem. Elkezdtem télen egyedül Tenerifére utazni. Kimentem a vulkánok közé, bolyongtam a nemzeti parkban: csak a szél volt, a szilárd formák és a csend. A vulkáni tájban különösen az fogott meg, hogy egyszerre tűnik rendíthetetlennek és törékenynek. Egy egész hegység épül fel apró tufákból, porból, kőzetdarabokból és megszilárdult lávából. Közelről minden szétesik, távolabbról viszont monumentális egésszé áll össze.
A Topogramok ebből a tapasztalatból születtek?
Igen. A Topogramok a tájat anyagként közelítik meg: a kamera nélküli kemigramok régi Forte fotópapírokon létrejött geológiai tájfragmentumokként állnak össze. A képek egyszerre olvashatók térképként, geológiai lenyomatként és absztrakt tájként. Nem konkrét helyeket dokumentálnak, inkább azt vizsgálják, hogyan őrződnek meg az ember és a természet közös történetének nyomai a felszínen.
Hogyan készül el egy ilyen nagyméretű mű ebből a sorozatból?
Egy nagyobb kép akár kétszáz kisebb papírdarabból állhat. Félhomályban lerakom és hátulról összeragasztom őket, hogy egy ideig egyetlen nagy felületként tudjak dolgozni rajtuk. Ezután rákomponálom a képet. Nem készítek hozzá pontos vázlatot, inkább elképzelem, milyen legyen a sziluett, hol legyen tömörebb vagy szilánkosabb, melyik rész folyjon, és mennyire hasson úgy, mintha szétrobbanna.
Utána következik a maszkolás. A fehéren maradó területeket kifixálom, így azok már nem változnak tovább. A többi rész viszont nagyon gyorsan reagál a fényre és a vegyszerekre, ezért onnantól kezdve nincs sok időm gondolkodni. Pipettával csepegtetek, fújok, törlök, és egyenként mozgatom a darabokat. Egy nagyobb munka körülbelül nyolc-kilenc óra alatt készül el, és közben nem nagyon lehet megállni. Olyan, mint egy nagy levegővétel.
A vegyszerhasználat és a környezeti kérdések között nem érzel ellentmondást?
De, és ez foglalkoztat is. A fotográfiai vegyszerek nem kifejezetten környezetbarátok, nekem pedig van emiatt lelkiismeret-furdalásom, főleg úgy, hogy a munkáimban az ember természetre gyakorolt hatása is fontos téma. Ezért próbálok nagyon kevés anyaggal dolgozni. Pipettákat és festékszóró kompresszort használok, így sokszor csak néhány milliliternyi vegyszerre van szükségem. Ez technikailag is nagyobb kontrollt ad, és közben valamivel nyugodtabb vagyok attól, hogy nem pazarlok.
A kiállításon az egyik mozaikot a látogatók is átrendezhették. Hogyan született meg ez az ötlet?
Többen mondták korábban a munkákra, hogy szerintük egy másik elrendezésben még érdekesebbek lennének. Én szeretem az ilyen megjegyzéseket. Nem kritikaként hallom, hanem lehetőségként. Azt gondoltam, jó, akkor fordítsa meg vagy rakja át a néző. Miért csak én dönthetném el, hogyan álljanak össze az elemek?
Az antropocén kérdései a Golden Spike sorozatban is meghatározóak. Hogyan születtek ezek a munkák?
A Golden Spike sorozat repülőgépről, telefonnal készített légi felvételekből indult. Utazás közben kezdtem fotózni az alattam elterülő tájat, azt, ahogyan fentről kirajzolódnak a természetes formák és az emberi beavatkozások nyomai. Egy-egy monumentális fotókollázs rengeteg kisebb felvételből áll össze, amelyeket később digitálisan illesztek egymás mellé. A különböző felszínek egyetlen absztrakt rendszerré állnak össze.
A sorozat címe geológiai fogalomra utal.
A golden spike, vagyis az aranyszög a geológiában azt a kijelölt pontot jelenti, amely egy új földtörténeti korszak kezdetét rögzíti. Az antropocén kapcsán az egyik legfontosabb kérdés éppen az, hogy meghatározható-e egy olyan nyom a Föld rétegeiben, amely egyértelműen az ember bolygószintű hatásáról tanúskodik. Engem az is érdekel, hogyan válik maga a táj archívummá, hogyan őrzi meg a felszín az emberi jelenlét nyomait, és mikor válik egy beavatkozás olyan léptékűvé, hogy már földtörténeti jelentősége lesz?
A képek készítésében már itt is fontos szerepet kapott a fragmentumokból felépülő egész.
Igen. Ezek nem egyetlen felvételek, hanem sok apró fotóból összeállított, monumentális kollázsok. Ezeket a különálló pillanatokat illesztem össze egyetlen nagy tájjá.
Ez a módszer előkészítette a Topogramokat is?
Abszolút. A Golden Spike munkáknál még digitálisan állítottam össze a sok kis képet, a későbbi mozaikoknál viszont már maguk a fotópapírok váltak különálló elemekké. De az alapgondolat hasonló: egy nagyobb kép töredékekből születik meg, és attól függően változik, hogy közelről vagy távolról nézzük.
Milyen új irányokon gondolkodsz jelenleg?
Egy bulgáriai rezidenciára készülök, ahol egy hétig egy erdőben fogok dolgozni. Viszem magammal a kis fotópapírjaimat, de nincs teljesen kész tervem. Az érdekel, hogyan tudnám megkeresni a táj apró sérüléseit, sebeit és felületeit, majd valamilyen módon közvetlenül kapcsolatba hozni őket a fényérzékeny papírral. Ezután lakókocsival indulok tovább a Balkánon. Bulgárián, Észak-Macedónián, Koszovón, Albánián, Montenegrón és Bosznián keresztül utazom. Vonzanak az elhagyatott ipari helyek, a posztbrutalista építészet, a monostorok és persze a természeti tájak.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a kiállításból, 2026, Budapest
A jelenlegi munkáid egyszerre utalnak egy ősi és egy lehetséges jövőbeli világra. Inkább pesszimista vagy reményteljes képeknek látod őket?
Korábban sokkal szkeptikusabb voltam. Erősebben bennem volt az összeomlás, a világvége és az, hogy minden rossz irányba halad. Mostanában próbálok pozitívabban gondolkodni. Továbbra is látom, mennyi veszélyes politikai és társadalmi folyamat zajlik körülöttünk, és az is foglalkoztat, mi lesz az emberrel és a világgal. De azt is érzem, hogy sok ember energiája össze tud adódni. Talán ez érdekel most a legjobban: hogy a szétesés nem feltétlenül a történet vége. Lehet egy új kép kezdete is.
