Jó, hogy itt vagytok, hiszen ez a kiállítás fontos pont az alkotó pályáján: Borbás-Tóth Marica praxisában a most látott két kompozíció jól érzékelhető fordulatot jelez. A művész egy új működésmódot vezet be a festészetébe, amelynek következményei messzire vezethetnek kitágítva praxisának határait. 

Amit most láttok, nem előzmény nélküli, hanem egy organikusan, mégis tudatosan épülő festészeti út fontos állomása, ami autentikusan bontakozott ki a korábbi periódusokból. A művész a malagai élményei hatására korábban a botanikus kertek egzotikus leveleire, sűrű növényi struktúráira közelített rá. Az átfedések, kitakarások, egymásra csúszó rétegek határozták meg a kompozícióit, amelyek a beburkolás, az elrejtés, a védelmezettség tapasztalatát hordozták. Már ekkor is az foglalkoztatta, hogyan lehet a városi lét feszültségeire és frusztrációira festészeti választ adni, és azóta is olyan képi felületek létrehozására törekszik, amelyek vizuális menedéket kínálhatnak ebben az érzékszervileg túlterhelt világban.

Később az áztatott vászon technikájának felfedezésével festészete absztraktabb irányba mozdult el, miközben a menedék fogalma is tovább mélyült. A képek érzékisége felerősödött, a formák oldottabbá, nehezebben körülhatárolhatóvá váltak, és ezzel együtt a véletlen szerepe is egyre hangsúlyosabb lett az alkotói folyamatban. 
Már egy ideje tehát nem egy teljesen rögzített kép valósul meg, hanem valami olyasmi, ami a munka során, az anyaggal való együttműködésben formálódik, így a kép többé nem egy terv megvalósítása, hanem performatív esemény. A most látható műveknél azonban Marica ennél is tovább lép: a vászon színén kezdi el a munkát, majd egy ponton megfordítja azt, és a visszáján létrejövő nyomokat, átütéseket, formákat már nem puszta mellékjelenségként kezeli, hanem képi rangra emeli. Ez különösen izgalmas, mert itt a végső kép nem egyetlen, lineáris irányból épül, hanem mintha saját rejtett tartományából is visszahatna önmagára. A hátoldalon létrejövő formák nem esetleges, véletlen lenyomatok, hanem az alkotói gesztus által a mű részeivé válnak. Ez a mozzanat valódi változás, mert a festői folyamatot nyitottabbá, kockázatosabbá, elevenebbé teszi.

Korábban Borbás-Tóth Marica képein a menedék elsősorban a sűrűség felől vált átélhetővé. A gazdag, burjánzó növényi formák, az egymásra csúszó foltok, az átfedések és kitakarások olyan képi burkot hoztak létre, amely szinte körülölelte a nézőt. Ez a lush, szétterülő gazdagság maga volt a menedék. A mostani munkákban azonban mintha átalakulna ez a fogalom. A sűrűség helyett a transzparencia, a könnyűség, az éteriség válik meghatározóvá. De ez nem a korábbi világ ellentéte: inkább annak továbbgondolása. A menedék itt már nem elsősorban az elrejtés tere, hanem egy olyan szabadabb állapot, ahol a lebegés, a nyitottság dominál. 
Talán ebből a szempontból is fontos, hogy a művész egy ideig a vászon színén dolgozik, miközben sokáig nem tudja pontosan, mi történik a hátoldalon. Ez az izgalom, ez a nem-tudás nem szorongáskeltő, hanem felszabadító. Ahogy ő mondja: a kontroll kényszere alól való kilépés. A menedék így magában az alkotói folyamatban is megjelenik. 

A képek ráadásul nem valamit akarnak pontosan leírni vagy megnevezni, hanem elsősorban érzeteket mozgósítanak. Nézés közben az ember folyamatosan elveszíti a biztos kapaszkodókat, mindenekelőtt a lépték érzékelését. Egyik pillanatban úgy tűnik, mintha egészen közel hajolnánk valamihez: egy apró, lüktető, organikus képződményhez, egy sejtszerű formához, egy petri-csészében úszó organizmushoz, valamihez, ami éppen alakul, osztódik, terjed. A következő pillanatban azonban ugyanez a látvány kitágul, és már nem mikroszkopikus közegként, hanem tájként, vegetációként, vagy akár egy nagyobb ökológiai rend részeként kezd működni. Ez a folyamatos billegés a mikro- és a makrodimenzió között különösen izgalmassá teszi a műveket, mert nem engedi, hogy egyetlen stabil nézőpontból birtokba vegyük őket. A képek egyszerre hatnak bensőségesen és tágasan, testközelien és szinte kozmikusan. Éppen ettől ilyen erős a jelenlétük: miközben nem kínálnak egyértelmű fogódzót, nagyon mélyen kapcsolódnak ahhoz, ahogyan a természetet, a testet vagy éppen az élet anyagszerűségét érzékeljük.

Ugyanez a billegés figyelhető meg a képek olvasásában is. Van, hogy egészen konkrét asszociációkat hívnak elő: felismerni vélünk bennük növényi formákat, lombszerű sűrűsödéseket, és akár a németalföldi festészet gazdag, sötétbe hajló lombkoronái is eszünkbe juthatnak — nem véletlenül, hiszen Marica maga is szívesen hivatkozik ezekre referenciaként. Máskor viszont ugyanezek a képek teljesen eloldódnak a felismerhető motívumoktól, és inkább absztrakt foltok, áttűnések, egymásba csúszó nyomok hálózataként kezdenek működni. Ilyenkor már nem annyira az érdekel bennünket, hogy mit látunk bennük, hanem az, hogyan fut szét az anyag, hogyan ülepednek egymásra a rétegek, milyen váratlan elmozdulásokat hoz létre a festék, a nedvesség, a vászon szerkezete. A képek ereje éppen ebből a kettősségből fakad: egyszerre hívják elő a felismerés örömét és a tisztán érzéki nézés tapasztalatát.

Amit nagyon szeretek ebben a két festményben, hogy sokféle érzelmet képesek megnyitni a nézőben. Kevés eszközzel dolgoznak, mégis meglepően tág belső teret hoznak létre. Van bennük valami lebegő, könnyű, olykor szinte felszabadító minőség, amely éles ellenpontja a hétköznapok zajának, telítettségének és túlterheltségének. A könnyűség e vásznaknál olyan minőség, amely szinte testi szinten is hat: a fellazulás, a fellélegzés pillanata, annak a ritka momentumnak az élménye, amikor a figyelem elcsendesedik, és egyszerűen csak jelen tudunk lenni. Amikor megtaláljuk önmagunkban a menedéket…