Vajon sorsszerűnek tekinthető, ha három magyar művész pont az európai civilizáció bölcsőjében csodálkozik rá az alkotásaik között munkálkodó rejtélyes áthatásokra? A közös gondolkodást elindító krétai tárlat, amelyen tavaly Tóth Annamária Rita, Révész Ákos és Szegedi Csaba egyaránt részt vettek, a Reflexiók címet viselte: ennek mintegy folytatása, sőt, továbbgondolása most a hármuk munkáiból nyílt Hármas hatás – SZINtézis.
„A Mediterráneum nem egy hely, sokkal inkább egy elmeállapot.” – vallotta Lawrence Durrell író, aki gyakran az őt körülvevő tájban kereste ember és művészet, művészet és valóság kapcsolódási pontjait. Ilyen sajátos belső tájak jelennek meg a három kiállító művész festményein, amelyek jelenleg a budapesti K Galériában lépnek párbeszédbe egymással és a közönséggel. Az inspiráció lehet egészen konkrét, mint például Szegedi Csaba esetében, aki több sorozatának címében megjelöl valós helyet, azonban lehet sokkal elvontabb is, mint Révész Ákos és Tóth Annamária Rita folyton áramló, dinamikus mozgás érzetet kiváltó képein, amelyek előtt állva nehéz eldönteni, hol végződik a „bent” és hol kezdődik a „kint”.
Az ókori görögök különösen hittek abban, hogy a szépség, legyen az a minket körülvevő táj, egy épület vagy akár a test arányainak szépsége, formálja az emberi tudatot, és így válik a morális fejlődés katalizátorává. Vajon tudatunk, morális állapotunk, vagyis az, ahogy éppen a bőrünkben vagyunk, szintén formálja a körülöttünk levő tájat? Révész Ákos saját bevallása szerint külső-belső környezetének energia változásait egyaránt megfigyeli, majd felhasználja munka közben. Alkotásai egyszerre zabolátlanok és fegyelmezettek: a görög enthusiasmus és tekhné, vagyis a szabad áramlás és a kontroll sajátos egyvelege jelenik meg a képein. Izgalmas megfigyelni, ahogy Révész egyik műve, az Átlépések 2108 önkéntelenül is párbeszédbe lép Szegedi Csaba Vándormadarak című litográf printjével egyrészt a színek, másrészt pedig a formák útján. Mégsem beszélhetünk a két kép hasonlóságáról, hiszen ki-ki a saját eszköztárával él alkotás közben: Szegedit mintha inkább az összehangoltan mozgó madárcsapat szerkezete érdekelné, míg Révész a madár röptének dinamikáját, szárnyainak vibráló mozgását közvetíti. Ez a fajta absztrakció nagy szabadságot ad a befogadónak, ugyanakkor az organikus formák nyomán mindig valamilyen élő dologra asszociálunk: ha valaki sétált már hazafelé nyári alkonyatban rajzó, berregő szárnyú szarvasbogarak között, akkor Révész Átlépések sorozata minden bizonnyal újra előhívja majd ezt az élményt is a tudatából.
Az organikus formák, a madarak, a bogarak és a különféle növények első kapaszkodónkul szolgálnak gyerekként a világ felfedezésében. Később emlékeinkben ez a gyermekkori kert, vagyis a felfedezésekben megélt szabadság egyfajta belső tájjá válik, ami alkotó energiákat szabadít fel bennünk. Tóth Annamária Rita képeit elnézve nem történhetett ez másként vele sem, hiszen éteri szépségű képein „glóriával átallép” a (férfi) kollégákat foglalkoztató festészeti problémákon és sugárzó fénybe öltözteti a számára egyetlen igazán fontos teret: a jelenlét terét. A kiállítás egyik kedves meglepetése, hogy Tóth saját festményének címét követve (Ki kell lépni) enged az őt hosszú ideje motiváló gondolatnak: Tűz és föld sorozatával kilép az olaj-vászon adta keretek közül, így játéktere háromdimenzióssá válik. Persze most sem tagadja meg önmagát: a raku technikával égetett kicsi kerek kerámiák anyagszerűségüket meghazudtolóan légiesek, szinte önmaguktól látszanak lebegni a galéria falán. Tóth Annamária Ritáról valóban elmondható, hogy lepkeujjakkal alkot, és munkája a nézőt is a mindennapi banalitások fölé emeli.
Ha már lélekben szárnyalunk, érdemes a térben is feljebb sétálnunk egy emeletet, ahol megint csak egy különleges alkotói világba csöppenünk. A magát koloristának valló Szegedi Csaba festményei előtt akaratlanul is felenged az ember, és azon kapja magát, hogy önfeledten dúdolgatja az Anima Sound System kétezres évekbeli slágerét. Hogyan őrizhető meg és tehető félre szűkösebb időkre valami, ami valójában nagyon is illékony? „Tedd a napfényt be a számba”. Ilyen egyszerű lenne? Nos, a belső napfény konzerválásának mindenesetre igen egyedi módját láthatjuk Szegedi Csaba Ciprus és hold, Pelso, valamint Kecske-hegy című sorozatán. Szegedi a számára inspirációt jelentő tájat - legyen az mediterrán, balatoni vagy akár „kisvárosi” (lásd a Móri Művésztelep dimbes-dombos, szőlőtőkés panorámáját) - szétbontja, majd elemeit játékosan elbújtatja absztrakt, konstruktivista vonásokat mutató festményein, hogy az általa kiragadott részletek végül hatalmas narancsos-lilás-türkiz robbanásban találjanak utat a néző szívéhez, és ott álljanak össze ismét egy egésszé. Annyi bizonyos, hogy ezeken a képeken, bárhonnan is tekintsünk rájuk, a felhők felett mindig süt a nap.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a kiállításból. K Galéria Hármas hatás – SZINtézis, Budapest, 2025.
© a művészek és a galéria jóvoltából. Fotó: Szántó AndrásSzínrobbanásról beszélünk, azonban a kiállítás egészét tekintve szinte bizonyos, hogy ebben a nagyon racionális és decens térben, amit a K galéria biztosít számukra, ezek a festmények is kissé visszafogottabban égnek. Úgy képzeljük most el őket, mint a kandalló előtti szőnyegen békésen doromboló házicicát, akit ha kiengednek a kertbe, öntörvényű ragadozóként oson tova. Úgy hisszük, a heraklioni Szent Márk Bazilikában, vagy más hasonlóan drámai térben a SZINtézis képei még inkább közvetítenék azt az erőt, ami a megszelidítetlen természet kaotikus világából áramlik bennük. Azonban ha a képek által feltüzelt képzelet számára hétköznapinak látszik is, a K Galéria épülete valójában tartogat számunkra néhány meglepetést. Az első mindjárt a földszint alatt ér minket, hiszen az alagsori helyiségben Balogh Tamás grafikáiból nyílt nemrég kiállítás, melynek külön érdekessége, hogy a fiatal alkotóművész a tavalyi MűvészTerem Tehetségkutató Pályázat győztese volt. A humort sem nélkülöző, néhol ijesztően részletgazdag történelmi tömegjelenetek Batthyány Gyula egyes műveire (pl. Képek a magyar múltból sorozat) emlékeztetik az embert. Balogh Tamás azt vallja, hogy „a kép első útja az első vonallal kezdődik, ami a kép lelke”, így aztán mindig nagyon invenciózusan nyúl a témákhoz és az ecsetfilchez: sajátos látásmódja néhol előhoz a kész műből valami karikatúraszerűt, azonban az esetlegesen megnyilvánuló (társadalom)kritikai felhang inkább eltolódik a kísérletezés, a játékosság irányába, és ezen a ponton nagyon is találkozni tud a SZINtézis festőinek szellemiségével.
