Franz Grabmayr a háború utáni osztrák művészgeneráció tagja volt, azokhoz a festőkhöz tartozott, akiknek a borzalmak után újra kellett definiálni, hogy mit is jelent tulajdonképpen a festészet, mi értelme van a képalkotásnak, egyáltalán: a művészetnek. Theodor D. Adorno „Auschwitz után verset írni – barbárság” gondolatához kapcsolódva Franz Grabmayr pasztózusan felhordott gesztusokkal már a kezdetektől fogva izgalmasan absztrahálta a természeti tájat, szakított a klasszikus hagyományokkal, miközben ezzel a technikával képes volt megmutatni az őselemek puszta erejét. A festmények súlya, valamint a tökéletesen kiegyensúlyozott színárnyalatok összetéveszthetetlenné teszik a stílusát, azonban még mindig sok felfedeznivaló akad az oeuvre-vel kapcsolatban, ezért is klassz most ilyen sok munkát látni az Albertina kiállításában, ahol a súlyos olajvászon képek mellett grafikai munkák is szerepelnek.
Érzékiség, erő, ősi tudás, érintetlenség, gyönyör, ilyesmi szavak jutnak eszembe, miközben ezeket a képeket nézem, amelyek pasztózussága és zsigeri jelenvalósága hatására szinte a földbe gyökerezik a lábam. Láttam már hasonlót, a matériaművészet jelentős alakjai között vannak olyanok, akik ilyen hatalmas mennyiségben viszik fel a vászonra a festéket, szinte vakolnak, építenek, olyanok, mint a kőműves, aki egy durva, nyers falat próbál létrehozni, miközben a színátmenetek, az összecsúszó árnyalatok mégis a művészet területére tolják ezt a manualitáshoz, az ipari munkához is közelítő képalkotási módot. Grabmayrban talán az unikális, amilyen dinamikával, amilyen erővel viszi fel ezeket a festékmennyiségeket a vászonra.
Fő motívumai a három ősi elem, a természet mitikus anyagai, a tűz, a víz és a föld. Az objekteknek is tekinthető kompozíciók közelről absztrakt műveknek tűnnek, amelyek impozáns jelenlétükkel és az ecsetkezelés mozgalmassága által uralma alá vonja a nézőjét, miközben a pasztózus gesztusok iránya a tekintetet is mozgásba hozza. Drámai és teátrális művek ezek, amelyek gyakran a természetben készültek, ennyiben tehát a plein air hagyományából táplálkoztak. A Tűz sorozata például éppen ilyen: Grabmayr hatalmas tüzekkel vette körül magát, szinte eggyé vált a motívummal, miközben felrakta a vászonra ezeket az íves, izzó színű foltokat. „Csak a legkevesebbet festettem meg abból, ami tapasztaltam. A tűznek olyan vadsága van, hogy ugyanakkora erővel kell szembeszállni vele. A vödörből festéket dobtam a vászonra, hogy a saját erőm felérjen a tűz erejével. Itt egyszerűen nem lehet finom ecsetvonásokkal dolgozni”.
És bár láttam már hasonlót, e gesztusok ereje és formája mégis lenyűgöz, mivel a természet nagy mozgásait képesek visszaadni, a víz hullámzásait, a hegyláncok egymásbafonódását vagy eszembe jutnak olyan jelenségek is, mint amikor a sáros talaj egyszer csak megcsúszik, amikor a tenger habzani kezd a parton vagy amikor valami sűrű, nyálkás, krémes folyadék áramlani kezd. Ha kinyitom az asszociációs mezőm, és hagyom, hogy ezek a színtisztán festészeti gesztusok képeket rajzoljanak az elmémbe, akkor egészen ambivalens érzéseim támadnak. Hiszen a krémességük, a lágyságuk vonzóvá teszi őket, azonban a síkosság, nyálkásság vagy akár még a zsírosság felől olvasva az uncanny vagy az abject fogalmai is beemelődnek a befogadásba. Ezek az érzetek pedig felerősödnek, amikor a képekhez közelebb érve észrevesszük, hogy az alkotó mindenféle természeti anyagot is belekevert a festékbe, a szalmát, homokot, hamut, mindenféle olyan matériát, ami erősíti a kép anyagiságát, közben pedig a mocsok fogalmát is behívja az olvasatva. Miközben ezek a kompozíciók tulajdonképpen a természet megzabolázhatatlan erejéről, fenségességéről, megismerhetetlen titokzatosságáról szólnak.
A sűrű pigmentkeverék kérges üledékként rétegződve, felhalmozódva a saját útjára indul, majd vastag felületű rétegként egyszer csak megáll és megmerevedik. A művész birkózik az anyaggal, számol a véletlennel, majd az idő is belép a térbe, aki tartóssá tesz bizonyos mozdulatokat. A layereken a fény-árnyék játékok újabb izgalmakat okoznak, színes, fényes felületek jönnek létre, a képekre szórt pigmentek pedig tovább fokozzák az anyagiságot. A hideg tónusok találkoznak a melegekkel, kontrasztos érzeteket keltenek, a földes tónusok a vibráló kolorittal megütköznek, miközben az idő múlásával a kép folyamatosan alakul, a színek col tempo öregednek, a rétegek pedig megrepednek.
Nagyon izgalmasak a művész papírmunkái is, amelyeket aktok ihlettek. Ezeket az érzéki kompozíciókat úgy készítette, hogy a modellek színes reflektorokkal megvilágítva dübörgő zenére táncoltak előtte, amely látvány aztán absztrakt, dinamikus művekké lettek, amelyekben a festékek csorgása, összefolyása, az anyag saját életének lenyomata adja a kép feszültségét. Grabmayr a táncosok gesztusainak szabadon áramló dinamikáját igyekezett visszaadni ezeken a munkákon. „Nem akarok realisztikus testeket ábrázolni. A táncon keresztül azonban megtanultam valamit a metamorfózisról, a test transzformációjáról. Mert a test tulajdonképpen folytonos alakulásban van a mozgás által. Nincs semmi, amit meg lehetne ragadni, de nem is kell. Én a mozgást festem. Aztán a táncot. A tánc dinamika! A tánc a határok elmosásáról szól”.
A kiállításban az alkotó égetett képeiből is szerepel néhány, és míg a Tűz az éltető erőről szól, itt a destrukció, a pusztulás tételeződik. Óriási fekete foltok dominálják ezeket a vásznakat, amelyek a pusztítás nyomaiként őrzik a korábbi destruktív gesztusok emlékét. A benti termekben pedig földszínekből, szürkékből, koszosabb árnyalatokból építkező munkákat látunk, amelyek a maszatolás, az anyagból való gyúrás, megformálást idézik, sőt: itt még megidéződik a Biblia is, hiszen az első ember is sárból, agyagból gyúrt Isten-teremtmény, akárcsak ezek a kompozíciók.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Franz Grabmayr kiállításából, Albertina, Bécs, 2024.
© a szerző jóvoltából
