Elsőre egy könnyed nyári kiállítás ígéretével kecsegtet a POP&ROLL legújabb kiállítása, a Pool Over, ahol Eszter Sarah (Cseh Eszter) fotói és Varga Dóra üvegszobrai kerülnek egymással párbeszédbe. Az uszodai élményeket, nyári strandolásokat megidéző művek elsőként idilli képzeteket keltenek, eszünkbe juttatják az önfeledt vakációkat, a szabadidő gondtalanságát, azokat az időket, amikor kiszakadtunk a hétköznapok monoton súlya alól, amikor magunk rendelkeztünk önmagunkkal. A „ráérő időt”, ami magába foglalja az élvezetet, a gyönyört és a boldog életet.
A térben uralkodó lágy és meleg kéket csak tovább erősítik a derűs hangulatot, nyugalmat árasztanak, zavartalan és felhőtlen hatást váltanak ki, így a felületes néző meg is marad abban a hitben, hogy egy laza, popos világú kiállítást lát, ahol precízen megkomponált műtárgyak veszik körül, akár Eszter Sarah részletekig kidolgozott, gondosan megrendezett, a portré- és divatfotók világához közel álló műveire, akár Varga Dóra kiszakított valóságdarabjaira tekint, amelyek a geometrikus struktúrák elfluidálásával a vízfelület torzító hatásáról tudósítanak.
Aztán ahogy egyre több időt töltünk ebben a térben, úgy ébred fel bennünk egyre erősebben egy megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés, zavar, szorongás. Olyan, mint amikor a víz alá bukva elfogyna a levegőnk. Gyorsan rá is jövünk, hogy mi okozza a frusztrációnkat: a víz hiánya vagy éppen elérhetetlen mivolta.
Eszter Sarah jeleneteinek szereplői üres medencékben vagy éppen medence nélküli terekben jelennek meg, strandoló figurái pedig homokban állnak, a horizont mögött nincs elnyúló tenger, csak a kék ég. Nagyon groteszknek hat az a fotó, amelyen egy üres úszómedencét látunk, amelynek alján három női figura törökülésben ül egymás közelében. Olyan, mintha meditálnának, testtartásuk látszólagos békét és nyugalmat áraszt, azonban testhelyzetük nem “odaillő”, ettől pedig a befogadóban zavar keletkezik. Sőt: minél tovább nézzük őket, annál világosabbá válik, hogy ezek a pózukba merevedett alakok nem emberiek, inkább tűnnek bábunak vagy Barbie babáknak, mint élő és eleven nőknek.
A művész minimalista eszközökkel építkező fotóin megjelenő alakok a reneszánsz szépségű, tökéletes alakok, azonban totálisan élettelenek. Talán egyetlen dolog, ami közel hozza őket a valósághoz: a szemükben tükröződő melankólia.
A halálhoz vannak közel, azt érezzük, hogy a víz hiánya, a kietlen, kiürült, sivár környezet okozta a vesztüket. Reményvesztettek, rezignáltak, belemerevedtek a veszteség okozta szomorúságba. Arcukon már nincs nyoma a küzdésnek, belefáradtak a harcba, erőtlenek, kővé dermetten várják, hogy milyen sorsot mér rájuk a végzet. Szépségük is hiábavaló, hiszen az őket körülvevő világból hiányzik valami, ami értelmet adna a létezésnek.
Az anyag legbrutálisabb fotója a Craving for water című kép, amelyen egy piros úszódresszbe öltözött baba kiterülve fekszik, először azt hisszük, hogy a vízfelszínen lebeg, de közelebb lépve kiderül, hogy csak egy kék szőnyegen hever. Szeme fennakadva, mozdulatlansága zavarbaejtő, a szemében tükröző vágy és hiány pedig egészen letargikussá teszi a nézőt is.
De nem érezzük jobban Varga Dóra szobrait nézve sem, bár a látvány szintjén hasonlóan szenzitív és érzékeny művekről van szó. Varga kiszakított valóságdarabjai azt vizsgálják, hogy mi történik az eredeti látvánnyal, ha egy áttetsző anyag vagy médium, jelen esetben a víz bekerül a néző és a tárgy közé. A geometrikus csempeminta a “víz” hullámainak hatására hullámzóvá válik, a térben fénytörések, torzulások, átfedések jelentkeznek, a szabályos szerkezet kimozdul a keretek közül, a látvány pedig a mozgás dimenziójával gazdagodik. Ez azonban csak az egyik rétege ezeknek a munkáknak, hiszen Eszter Sarah fotói mellett a hozzáférhetetlenség érzetével gazdagodik az olvasat. A fotókon a víz hiánya tematizálódik, itt azonban az elérhetetlensége okozza a zavart: bár úgy tűnik, látjuk, valójában nem az, ami. A fotókon a női alakok a “hamisak”, itt a víz.
És bár a kiállítás alapvetően az egyén szempontjából közelít a víz hiányához és elérhetetlenségéhez, a szórakozás, a luxus, a szabadidő felől kapcsolódik ehhez a témához, azonban 2024-ben nem tudunk elvonatkoztatni a kiállítás társadalmi üzenetétől vagy környezetvédelmi gondolatiságától sem: attól, hogy a víz, amelynek jelenlétét európai emberként a lehető legtermészetesebbnek vesszük, egy véges anyag, amelyre ha nem vigyázunk eléggé, akkor az életünket tesszük kockára.
„Mára nem túl elrugaszkodott feltenni azt a disztópikus kérdést, hogy milyen lenne az élet a megszokott, folyékony luxus nélkül”, olvassuk Kiss Miklós kurátori szövegében,miközben hallgatjuk a térben a vízcsobbanásokat, amelyek hol erősödve, hol halkulva tűnnek fel. „A hangok is összekapcsolják az emberben a kellemetlen érzést: a víz itt ugyan hallható, Dóra üvegtárgyain látható, Eszter képein ugyanakkor már csak a hiánya érezhető”.