Moszkitók vagyunk a szerverszobában. Brzzzz. Repülnénk a stroboszkópikus fényben, de elektromos mikrokisülések égetik szét a szúnyogtestet. A szerverszoba hűvös eleganciája gyilkos környezet, ha rossz helyre lépünk, rajtunk keresztül záródik az áramkör. Brzzzz. Utolsót rándul a test, és lehull.

Diszkréten zümmögnek a ventilátorok, világítanak a ledcsíkok, négynegyed morajlik a távolból. Az AI-rettenet utópikus hírvivői töltötték meg a Merlin kulturális befogadóintézményként újjászületett tereit. Egykori VJ-k tértek vissza a régi partik színhelyére, az extravagáns kurátorpáros hívására. A hangulatról a svájci 0xCollection nevű kísérleti művészeti gyűjtemény és a házat fenntartó Örkény István Színház gondoskodik. Itt mindenki, az utolsó nulla-egyes szívdobbanásig, a technóban él, és megpróbálja elképzelni, milyen lesz egy kortárs kiállítás abban a szép új világban, ahol a mesterséges intelligencia átveszi a hatalmat az emberiség felett.

Ez a Binálé. A villogó fényben többedjére is biennálénak olvasom, ami nem áll távol a valóságtól, hiszen ez a digitális egyesekből és nullákból szőtt bináris kódok biennáléja – úgyis mint nagy, nemzetközi kortárs seregszemléje. Minden kicsit más, mint egy szokásos kiállításon. A helyszín nagy csarnokok és kis irodák labirintusa (mondjuk ismerős; az OFF Biennálé már alaposan belakta), a feliratok világító paneleken olvashatók, a jegyeket online platformon lehet csak megvásárolni, viszont este tízig látogatható.



A nirvána az emeleti záróteremben ér. A nagy techvarázsló, Kitzinger Gábor a mennyezetről lógatott le ékalakban egy dupla kivetítőt a füstgépszagú fekete szobában. Alatta tükörparkett. A két nagy LED-falon vörös négyzetháló hullámzik, a fekvőpadon alá tolt páciens szívritmusára kötve. Belégzés, kilégzés, majd: 

Brzzzz.

A hanghatással együtt egy szemgyilkos vörös fénynyaláb üti át a V-alakú képernyőket és égeti szét a retinát sistergő fényhatás kíséretében. Moszkitók vagyunk, mind, a szerverszobában, akiket felperzselt a nagy szingularitás, mint egy elektromos rovarcsapda. Vagy, egy másik, Hua Wang által fabrikált metafora szerint, műanyag teknősök, csigalassan lépkedő, tohonya őshüllők, a falból kilógó óriás márványkéz markában. Kapálózunk. Körülöttünk hálózati kábelekből szőtt relief, a gyorskötözővel rögzített szürke vezetékek kötegekben fonják be az alumínium szerkezetet. Váratlanul poétikus. Akárcsak a szerverházak hűtésére szánt, halkan surrogó miniventilátorok falként emelkedő sora. (Mindkettő Sarah Friend munkája.)



Az első nagy gyomorrugás egy tökéletesen elsötétített teremben ér. Már az előkészületek is baljósak: le kell adni a bejáratnál minden világító eszközt, praktikusan a telefonokat. Diszkonnektált meztelenségben lépünk be a teljes feketeségbe. Nincs tér, nincs érzékelés, csak a fenyegető, mindent elnyelő sötét. (A címfelirat alatt sokat sejtető az előre megjelölt időparaméter: „végtelen időtartam”. Wow.) Ez itt a nagy multimédia-úttörő, Kurt Hentschläger birodalma. Leírása szerint „immerzív installáció” – de bármire is gondolnánk az immerzív szó hallatán, itt meg kell szorozni ezerrel. Hosszú eseménytelenség után, az óceánmélyi sötétben villámcsapásként villannak fel a fényrajzolatok, a cikázó hullámok, a körök és csíkok, a másodperc töredékrésze alatt égetve ki a retinát. Utána feketeség megint. Morajlik a basszus. (Nem tudom pontosan, mi az a „kvadrafonikus” hang, de ellenállhatatlan.) A szemgödörbe égve lassan halványul el a felvillantott stroboszkópfény vándorló szellemképe, pszeudó-látvánnyal töltve ki a végtelen sötét űrt. Addiktív, metafizikus élmény – a kódok metafizikátlanul steril szférájában.





De van itt minden egyéb, ami a bináris síkról ingerelhet minket – a mi ősi, generális AI előtti teknős-világunkban. Fogdoshatjuk az Ejetch páros fantasztikus, búgó-zenélő okos textiljét, csinálhatunk virágcsendéletet folyékony pixelekből egy telefonos appon, kijátszhatunk két bizarr videójátékot, meghallgathatjuk a legendás techno-dj-k szettjeit, vagy akár a tech&art színtér leghíresebb szupersztárjának, Hito Steyerlnek egy előadását. 3D-printelt tárgyprotézisek, gamer-anarchizmus, alaplap-esztétika, arany páncélökölbe tartott búzakalászok. Azért ott felszalad a szemöldök, amikor a laboratóriumi patkányok neuronjai által generált fehér AI-pöttyszórást nézzük a fekete képernyőn. De a varázslat és a blöff itt kéz a kézben jár. Azt például, elsőre, elég lelombozónak gondoljuk olvasni, hogy AI-képeket lehet mozgással növeszteni-formálni egy kivetítőn. Jaj ne, sóhajtunk fel. Pedig Patrik Kiss és Mátyás Kálmán közös műve nagyon is működik. A szenzorokkal lekövetett néző sétálása amorf AI-ornamentikát szül a fehér falon. Lábunk nyomán pulzáló láva fröccsen, gombafonalak nőnek, vírustörzsek szabadulnak el, pókiszonyos csápok burjánzanak. Beállunk a fehér térbe, és karmesterként irányítjuk az AI fantáziáját. Embernek érezzük magunkat, nagy E-vel, a teremtés koronájának, a gépek mesterének, a nagy kódírónak.



Kár, hogy utána pöttöm szúnyogként sülünk szét a dj vörös grillrácsán. Hiszen, máskülönben, a teremtés koronája elgurult. Mind moszkitók vagyunk – egy gigantikus szerverszobában.

Binálé
Merlin
szeptember 17. – október 26.