Szabó Tamás: Sokáig téged az Ív&Candie duó egyik tagjaként ismertek. Körülbelül egy éve külön utakon jártok Gáldi Vinkó Andival. Hogy jutottál el a fotózáshoz és hogy jött létre az Ív&Candie?
Szombat Éva: Nagyon korán kezdtem fotózni, hiszen az általános iskola után egyből felvettek a Kisképzőre, ahol fotószakon folytathattam a tanulmányaimat. De nem a céltudatos karrierépítés miatt választottam a fotó szakot, hanem mert imádtam a nagymamám szekrényéből előtúrt fényképeket. Egyrészt szerettem nézni a családom idősebb tagjait fiatalon, másrészről az elrontott képek valamiért nagyon tetszettek. Nem vettek fel elsőre a MOME-ra és Andival pont egy sikertelen felvételin találkoztam először, ahol kedvesen megvigasztalt. Egy évvel később már felvettek, és természetesen emlékeztem Andira, néha dumáltunk az egyetemen, de igazán akkor lettünk jóban, amikor mindketten megkaptuk a párizsi Erasmus-ösztöndíjat az ESAG Penninghenre. Már az odaúton kitaláltuk az Ív&Candie-t. Az volt a célunk, hogy valami közöset alkossunk, egyfajta ironikus fotónaplót a párizsi tartózkodásunkról. Játéknak indult, és csak Budapestre visszatérve tudatosult bennünk, hogy valamit létrehoztunk.
Ív&Candie: Részlet a Streetwonders-fotósorozatból, 2014
© Ív&Candie
Az Ív&Candie félig trash fotói tipikusan a webes közegben működtek jól...
Először csak egy blogspot oldalunk volt, aztán csináltunk egy tumblr-oldalt, majd lett facebook-page, weboldal és egy instagrammunk is. Pont az volt a jó ebben a projektben, hogy nem voltak megkötések semmilyen értelemben. Technikai értelemben sem. Amikor elkezdtük, ugyanúgy fotóztunk telefonnal, mint digitális fényképezőgéppel vagy analóg géppel. Az évek során ez persze alakult valamennyit, egyre ritkábban fotózunk telefonnal és többet filmre.
Nem volt szabad tovább húzni: mindketten jobbnak láttuk lezárni az „Ív&Candie fejezetet”.
Az Ív&Candie sikere mindkettőtöket ismertté tett a hazai fotós közegben, sőt, nemzetközi visszhangot is kaptak a képeitek. Milyennek látod visszatekintve a közös munkát és szerinted miért lett vége?
Körülbelül egy éve nem csinálunk közös projekteket. Visszatekintve egy szuper, majdnem öt éves időszakon vagyunk túl. Rengeteget inspiráltuk egymást és egy csomó olyan munka készült, amire a mai napig büszke vagyok. Ugyanakkor be kellett látnunk, hogy a közös alkotás kifáradt. Nem volt szabad tovább húzni: mindketten jobbnak láttuk lezárni az „Ív&Candie fejezetet”.
Szombat Éva: Boldogság könyv, 2014
© Szombat ÉvaMit történt az Ív&Candie felbomlása után? Mibe fogtál utána?
Sok minden történt azóta mindkettőnkkel. Andi főleg külföldön dolgozik, én inkább itthon. Az elmúlt egy évben a Boldogság könyv befejezésére koncentráltam, aminek azóta két sikeres kiállítása is volt augusztusban. Az egyik a nemrégiben alakult Supermarket Galériában, a másik pedig a SZIGET-en. A könyv képeit és tipográfiáját én készítettem, a benne olvasható szövegeket Vida Vera írta, illetve az idézeteket együtt állítottuk össze. Maga az alapötlet egy barátommal, Olivérrel való közös buszozás alkalmával merült fel bennem. Arról dumáltunk az úton, hogy a legtöbb ismerősünk, sőt, mi is, annak ellenére nyavalygunk folyton, hogy igazán nincs is nagy problémánk. Az állandó panaszkodás nagyon jellemző ránk, magyarokra, aminek az okait nem is tudom, hogy hol kéne keresni. Miközben erről beszélgettünk, Olivér mondott egy olyat, ami azután teljesen megragadt bennem: „A boldogság olyan, mint a matek, meg kell tanulni.” Ő ezt valószínűleg nem sokkal ezután el is felejtette, de nekem ötletet adott ahhoz, hogy elkezdjek készíteni egy „tankönyvet” a boldogsághoz. Persze, mivel a boldogságkeresés a világ egyik legközhelyesebb dolga, ezt a könyvet nem lehetett nem szájbarágósra csinálni. Született végül egy hat fejezetes, idézetekkel és gyakorlatokkal teli kötet, amely a boldogságra inspirál úgy, hogy közben egy pillanatra sem veszi magát komolyan. Az idézeteket ugyanúgy vettük személyiségfejlődést serkenteni kívánó, kétes színvonalú női magazinoktól, mint íróktól vagy filozófusoktól. Ezeket a kicsit vagy nagyon közhelyesnek számító mondatokat pedig direkt giccses, de ezáltal vidám képekkel illusztráltam. A gyakorlatokat sem vettük túlságosan komolyra. Olyan jellegű feladatokra kell gondolni, mint például, hogy: „Puszilj meg egy rendőrt, ültess fát, egyél véreshurkát szerda reggel vagy fogadj örökbe egy kisállatot!”
Szombat Éva kiállítása a Supermarket Galériában, 2014
fotó: Szombat ÉvaÉs hogy készültek hozzá a fotók?
A képekkel nagyon sokat szöszöltem, pedig nem is utómunkáztam őket. Nagyon jó érzés volt ilyen szürreálisan szórakoztató kompozíciókat kreálni különböző objektívszűrők és fények segítségével. Érdekes, hogy ezt a könyvből áradó hangulatot a SZIGET-en sokkal jobban fogadták a külföldiek, mint a projekt inspirációjának számító magyarok. Ha találnék a munkának egy kiadót, akkor amellett, hogy több emberhez jutna el a könyv üzenete, talán több pozitívabb reakciót is be lehetne gyűjteni itthonról. Most csak művészpéldányok vannak, amelyek sajnos egyelőre elég horribilis összegért vásárolhatóak meg. Áthidaló megoldásként csináltunk „boldogságcsomagokat”, amikben megtalálható a boldogságszótár, -napirend és -tornagyakorlatok, egy dedikált fotó, valamint egy teszt is, ahol lemérhető, mennyire vagy boldog. Ennek darabját egyébként 1200 forintért bárki meg is vásárolhatja.
Mi történt a két kiállítás után?
2014 szeptemberében lehetőségem nyílt egy hónapot New Yorkban tölteni. A Hungarians in New York-projekt keretében az Egyesült Államokban élő magyar kivándorlókat fotózhattam másik hat pályatársammal együtt. Én elsősorban két táncost fotóztam, Major Lacit és Szelei Robit. Mindkettőjük azért ment New Yorkba, hogy beteljesíthesse álmait és ezáltal éljen teljesebb és boldogabb életet. Az ott készült képeimet elsősorban ez a törekvés inspirálta.
Ezek szerint a boldogság mint téma valamilyen módon továbbél a portréidon is?
Tulajdonképpen igen. Nemrégiben fotóztam egy srácot, aki születése óta mozgássérült, de mégis több dologgal foglalkozik, mint a legtöbb ismerősöm. Gergő hihetetlenül aktív. Imád például autót vezetni, mert így mindenhova önállóan el tud jutni és nem kell kiszolgáltatottnak éreznie magát. Van egy összecsukható tolószéke is, amit ilyenkor gond nélkül tud használni. Hihetetlenül természetesen tud eljutni A-ból B-be. Mindemellett imád kosarazni, fotózik, társastáncol, és még handbike versenyeken is részt vesz. Ő és a legtöbb ember, akiket mostanában fotózok, tesznek azért, hogy boldogak legyenek. Hiába lenne több portréalanyomnak is oka a panaszra, ők tudatosan mégsem ezt választják.
A boldogság olyan, mint a matek, meg kell tanulni.
Van még hasonló sorozat, ami beleilleszthető ebbe a koncepcióba?
Az első ilyen jellegű képeket abban az idősek klubjában készítettem, ahová a nagymamám is el szokott járni. Múltkori farsangi előadásukra például pattogatott kukoricának öltöztek be és zenére előadtak egy tök jó sztorit. Ez egyszerre volt megható, kicsit groteszk, de ugyanakkor aranyos is egyben. Látszott rajtuk, hogy már nehezebben mozognak, de őket és a közönséget is teljesen boldoggá tette az előadás élménye.
Szombat Éva: New City (Laci), 2014
© Szombat ÉvaMik a terveid a jövőre?
Egyrészről kiadót találni a Boldogság könyvnek, másrészről pedig folytatni szeretném a portrésorozatokat. Minél több izgalmas személyiségen keresztül szeretném bemutatni a boldogságot.
És ez boldoggá tesz?
Ezekkel a tervekkel egyelőre én teljesen boldog vagyok, talán a könyvnek és az említett sorozatoknak is köszönhetően.
Szombat Éva: New City, 2014
© Szombat Éva
